Himnuszt a bírónak

Bóklászik az ember az év végi emberforgatagban, s mindenféle meglepő feliratokba botlik. „Hajdúsítás” – olvassa például a metróaluljáróban. Már megindul az agya, mit is jelenthet ez a szokatlan fogalom (talán olyasmi lehet, mint hajdan a magyarosítás vagy mostanában a románosítás), mikor rádöbben: itt kérem, alighanem a hajkoronák sűrűségének üzleti alapon való elősegítését ajánlják a hirdetők. Másutt meg, zsúfolt plazák passzázsain azt olvassa a járókelő: „Orr-ékszer érkezett”. Óra-ékszer – javítja ki önkéntelenül, aztán rájön: végletesen elavultak a nyelvi beidegződései. Azon már meg sem lepődik, hogy a sokadvirágzását élő énekesnő, aki nem annyira hangjával, mint dekadensen ledér fotóival tartja izgalomban vele öregedő rajongóit, azt adta új lemeze címének: „Visszajöttem”. Észrevette valaki, hogy elment?
*
Szemüveget a bírónak! – hangzott a legérdesebb bírálat a futballpályák játékvezetői felé egy nyelvileg összehasonlíthatatlanul fantáziátlanabb korban. Így, szilveszter táján, amikor a himnuszéneklés össznemzeti tevékenységgé válik (kivéve az Európai Unióhoz állítólag csatlakozni akaró Romániát, ahol ez büntetendő cselekménynek számít, s a bukaresti kormány komoly költségvetési bevételt remél az erdélyi magyarság ilyen leleményes megsarcolásából), volna egy ide illő alternatív ajánlatom: himnuszt a bírónak! Aki azt hinné, hogy bepezsgőztem holmi előszilveszteren, az erősen téved. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei játékvezetők havilapja, a Kezdőkör ugyanis már közre is adta a hézagpótló művet, melynek szövegírója Pecze István. Az alkotás szélesebb közérdeklődésre tarthat számot, ezért e helyütt is népszerűsítem, hátha a politikusok is megszívlelik üzenetét. „Isten segítsd meg őt, a játékvezetőt. / Ki játéktérre bátran kiáll, / De észrevétlen s nem hátrál. / Dönt, ha kell, és óvva vigyáz. / Fő ereje szerénysége. / Elismert és tekintélyes. / Bármit tesz vagy ítél, / Hatalmával vissza nem él. / Befolyásolni nem lehet, / Egy útja van: a becsület. / Küzdelmekbe edződve, / Tisztességét megőrizve. / Kardél helyett sípja zeng, / Fegyelemre az serkent. / S csak egy lehet a jelszava: / Légy mindig a helyzet ura!” Tekintsünk el most a suta megfogalmazásoktól, s attól, hogy vajon miként tud zengeni egy kardél; s figyeljünk arra, hogy itt klasszikus polgári erények sorjáznak: bátorság, szolgálat, döntésképesség, tárgyilagosság, szigor és talpraesettség. Ha valóban ilyen egy bíró (vagy másféle játékok vezetője), csak egyetérteni lehet azzal, hogy óvja Isten. S most, hogy a borsodi bíráknak már himnuszuk is van, bizonyára sokat nőtt az önbecsülésük. Csupán arra kellene jobban figyelniük, hogy a renitens játékos, akit a mérkőzés hevében kiállítanak, „civilben” még véletlenül se rendőr legyen. Ez esetben ugyanis – mint az egy ózdi sípmesterrel nem is oly rég előfordult – hazafelé menet soron kívüli közúti ellenőrzésnek vetheti alá a zuhanyozni küldött focista; s aki szabálytalanságot keres, az feltétlenül talál is. Nem kellene a rendőrhimnuszba is belevenni: „hatalmával vissza nem él”?
*
„A megrontott szavak ideje lejárt.” Ez a szentencia Szalay Károly kötetéből, a Fancsaliságokból való, ami újabb bizonyság arra: jó írónak a publicisztika is a kezére áll. A szerzőt Sándor György alvó ügynöknek nevezte – ám akkor igencsak éberen alszik. Regénytrilógiáját, amelyben kellemesen keveredett a szexuális és politikai pikantéria, ronggyá olvastuk; tőle tudunk továbbá néhány alapvető igazságot Karinthyról és Márairól. Tény, hogy nem a liberális lapok kedvence, pedig lehet tőle egyet-mást tanulni a szabadságról. Néha elragadja a prédikátori hév – ilyenkor igazságtalan, mint egy író. Máskor meg fancsali képet vág a bölcsességeihez. Mindazonáltal optimizmusában a megrontott szavak lejárt szavatosságát illetően jó volna osztozni.
*
Megfagyott egy árvízkárosult Jándon – kürtölte világgá láthatóan nagy kedvvel a média. A dolog úgy történt, hogy az idősebb férfi – akinek nem készült el a háza a fagyok beálltáig – nem volt hajlandó beköltözni gyermekeinek fűtött lakásába, hanem ragaszkodott saját istállójához. Évezredek során át az ilyesmi nem feltétlenül vezetett fagyhalálhoz (hogy mást ne mondjak: egy ismert vallásalapító is az istállóban látta meg a napvilágot): ahhoz még az is szükségeltetett, hogy az illető a mínusz tizenöt fokban nyitva hagyja az istálló ajtaját. Vagyis halmozott felelőtlenségről van szó, aminek normális esetben korlátozott hírértéke volna, ha az elhalálozott előtte nem lett volna árvízkárosult. Így viszont jó alkalom nyílt a haláleset kapcsán egy kis kormányszidalmazásra. A kormány ugyan egész falvakat épített újjá, de ellendrukkerei szerint nem eléggé varázsütésre – lám, ez a szegény szerencsétlen is az istállóban végezte. Az ellenzéki sajtó, amely (miután nyilvánosan kiutálkozta magát a Makovecz-féle ámbitusokon) vészes munícióhiányból fakadóan már-már visszavonulót fújt újjáépítésügyben, most új erőre kapott: érzékeltetni lehetett, hogy a konok jándi atyafi végeredményben a polgári kormány áldozata. Újfent nyilatkozhatott a Fideszből kizárt szabolcsi politikus, finnyás riporterek tehettek fel övön aluli kérdéseket (olyanok, akik jobbára csak filmen vagy térképen látták a Tiszát), minden addigi vízállást megdöntött a demagógia. Ha Orbán Viktor a következő ciklusban mégiscsak bevezeti Kompországot az EU kikötőjébe, bizonyára a fejére olvassák majd, hogy navigálás közben élesen vette az utolsó kanyart, s néhány lerészegedett hajósinas belepottyant a vízbe...
*
Amikor ez a jegyzet napvilágot lát, e sorok írója már az Örök Város macskaköveit tapodja. Azét a helyét, ahová (mint tudjuk) minden út vezet; ahol összetalálkozott a szabad görög szellem a júdeai próféta szeretettanával, szóval ahol minden kezdődött: ahol kereszténység lett és reneszánsz, ahonnan minden (jó és rossz) származik, amit manapság felületesen Európának nevezünk. A polgárnak is van olykor lelki igénye egy kis zarándoklatra, és bár a szökőkútba most nehéz fémlírásokat dobálni (egyrészt valószínűleg befagyott, másrészt nyakunkon az euró), azért időről időre a magyar vándor is örömest visszatérne Rómába. Most épp azért, hogy „urbi et orbi” kinyilvánítsa: jövőre is szívesen folytatná e hasábokon szigorúan civil (bár korántsem apolitikus) tűnődéseit. Igaz, kapott mostanában barátságtalan telefonkritikát is (talán az Adófizetők Baráti Társaságától), amelyben kertelés nélkül közölték vele: „Nehogy azt hidd, hogy jövő ilyenkor lesz mit enni adnod a kölykeidnek! Majd a Péter rendet csinál! Nehogy azt gondold, hogy még sokáig kaszinózol!” Szívesen tettem volna néhány szerény észrevételt a megfogalmazottakkal kapcsolatban, ha a vehemens kritikus haladéktalanul le nem csapja a kagylót. Megemlítettem volna: érdekes, hogy a férfias névtelenségbe burkolózás valahogy mindig előhívja a csendőrpertut. Megnyugtattam volna továbbá a családom egzisztenciájáért a fönti formában aggódó aktivistát: amíg van két erős karom, ami fel bírja emelni a tollat és leütni a klaviatúra billentyűit, talán a gyermekeimnek is meglesz a mindennapi betevőjük. A rendteremtő Péter konkrét (a választási programban ki nem fejtett) tervei amúgy kifejezetten érdekeltek volna. Nemrégiben egy recski riporton – biztos, ami biztos – szemrevételeztem a nevezetes kőbányát: vajon adott esetben miként boldogulnék ott kettesben a csákánnyal. (Főleg, miután Vastagh Pál szociáldemokrata igazságügy-miniszter felvillantotta a társadalmilag üdvös internálótáborok újranyitásának lehetőségét.) Bár a termelési folyamatot időközben arrafelé is automatizálták, azért – ha egy mód van rá – a magam részéről mégiscsak kihagynám ezt a sorsfordító élményt röpke életemből. Ha már választani lehet, inkább foglalkozom egy másik – az előbbinél klasszisokkal tehetségesebb – rendteremtő Péterrel. Talán nem szentségtörés, hogy a Vatikánból üzenem: ha nincs ellenükre, akkor jövőre is Önökkel, ugyanitt.