Ikonok a forradalom oltárán

Az elmúlt években ezerszámra kerültek napvilágra Oroszországban az 1917 utáni szovjet egyházpolitika hátterét, működését megvilágító eredeti források. Elsősorban a bolsevik vezetők bizalmas levelezése, a párt politikai bizottsági ülésein született határozatok, a Cseka, majd a GPU egyházügyi osztályának titkos belső jelentései, a 120 millió hívet számláló ortodox hierarchia bomlasztására kiszemelt papok rendőri irányításának dokumentumai. Különösen drámai a története az egyházi kincsek 1922 tavaszán lezajlott, erőszakos begyűjtésének.
Az oroszországi egyházakat a bolsevik pártvezetés egyik dekrétuma az 1917. októberi hatalomátvétel után alig néhány héttel, 1918 januárjában teljes vagyonelkobzásra ítélte. A külső intervenció, főleg pedig a százszámra kitört belső parasztlázadások miatt évekig puszta fennmaradásáért küzdő bolsevik hatalom azonban csak 1922 márciusában foghatott hozzá a rendelet végrehajtásához. Az ürügyet a Volga mentén kitört éhínség szolgáltatta: a szárazság, főleg pedig a kötelező gabonabeszolgáltatás következményei miatt ugyanis 1921 nyarától a korabeli hivatalos adatok szerint 37 millió ember éhezett Szovjet-Oroszországban. 1922 tavaszára több millió ember halt éhen a Volga mentén, az Urál környékén, Ukrajna és Kazahsztán településein.
Lenin pártja először megpróbálta elhallgatni a tragédiát. 1921. július 12-én azonban Az Oroszországi Föderáció minden polgárához címmel drámai nyilatkozatban szólította fel adakozásra a lakosságot. A mintegy 120 millió hívet számláló orosz ortodox egyháznak azonban csak hetekkel később engedélyezték a gyűjtést: a társadalom minden rétegében, de főleg a parasztságban és az értelmiségben ellenséget látó bolsevik vezetés változatlanul az országos infrastruktúrával rendelkező ortodoxiát tartotta a rendszer legnagyobb – bár egyre inkább csak potenciális – ellenségének.

A rablókat etetni kell

Ezért 1922. február 23-án az ország életét formálisan irányító Összoroszországi Végrehajtó Bizottság rendeletet fogadott el az egyházi kincsek begyűjtéséről. Az éhínségre hivatkozó dekrétum kimondta, hogy a fegyveres alakulatok által végrehajtott akciónál „feltétlenül jelen kell lennie a hívők egy csoportjának”. Ők mintegy legitimálták a begyűjtést. A rendelet másik pontja szerint „az elkobzott vagyon egy különleges alapba” került, amelyet kizárólag az éhezők megsegítésére kellett fordítani.
A politikai rendőrség, a GPU „likvidációs osztályaként” emlegetett egyházügyi részleg titkos tanácskozásán a résztvevők, köztük a szovjet egyházpolitika „héjájának” számító Lev Trockij és a „galamb” Mihail Kalinyin, az ország formális elnöke – „Szupertitkos. Konspiratív körülmények között őrizni. Egy példányban” megjegyzéssel – kidolgozták a rendelet végrehajtási utasítását. Itt már egyetlen szó sem esik az éhezőkről. A hatalom képviselői nem titkolták mohóságukat: a rekviráló osztagok utasítást kaptak, hogy országszerte azonnal kezdjék el a begyűjtést a leggazdagabb templomokban, „anélkül hogy megvárnák az összes lista megérkezését”.
Az akció komoly szervezőmunkát igényelt. Elő kellett készíteni a gazdag ortodox templomok kincseinek, a kegytárgyak, a drágakövekkel kirakott ikontartók, az igazgyöngyökkel kivarrt papi ruhák elszállítására alkalmas vagonokat. Biztonságos raktárakat kialakítani, fegyveres alakulatokat biztosítani. Nem utolsósorban pedig etetni a végrehajtókat. Egyedül a moszkvai kormányzóságban hatszáz templomot kellett végiglátogatniuk a rekviráló osztagoknak. „Napi negyvenöt templom kirámolását számítva ehhez tizennégy munkanapra van szükség”, olvashatjuk az 1922. április 1-jei politikai rendőrségi jelentésben. „Minden templomhoz 14 fős bizottságot kell kirendelni, összesen 700 főt. Templomonként tíz titkos ügynököt állítunk. Összesen 500 embert. Az őrség, körzetenként 450 főt számítva, három körzetben 1350 fő. Moszkva város kerületeiben négy körzetben, 150 tagú csapatokat figyelembe véve, 600 ember. Tartalékban 175 fő. Mindösszesen 3500 fő. A napi fejadag másfél font kenyér, fél font kolbász, 5 zolotnyik vaj, 5 zolotnyik cukor és 10 db cigaretta.” (A másfél font körülbelül egy és egynegyed kiló. A zolotnyik körülbelül 4,25 gramm. Összesen tehát csak a moszkvai kormányzóságban több mint két tonna kenyérre, 358 kilogramm kolbászra, 74 kikogramm vajra, ugyanannyi cukorra és 35 ezer cigarettára volt szükség.)
A rendőrségi jelentésekből kiderül, hogy az elkobzási akció távolról sem zajlott olyan simán, ahogy arra a bolsevik vezetés számított – noha az ország vezetői biztosak voltak benne, hogy a világháború esztelen öldöklése, a Griska Raszputyinok országlása után már lényegében csak az írástudatlan öregasszonyokra hat „a népek ópiumának” tartott vallás. Egy 1922 márciusában készült beszámoló így összegezte az egyházi kincsek rekvirálásának tapasztalatait Szovjet-Oroszország régióiban. „Szmolenszki kormányzóság. (Március 12-i, 15-i és 18-i információs jelentések.) Szmolenszk városában a lakosságot felzaklatta az egyházi kincsek begyűjtése. Az egyik kerületben a bizottság és a lakosság között fegyveres összecsapásra került sor. A bizottság megkísérelte fegyveres erő alkalmazásával megszerezni az egyházi kincseket. A lakosság erre válaszul zsidópogromot helyezett kilátásba. A papság viszonylag lojálisan viselkedik. Néhány helyen a papok a kincsek átadására buzdítanak. (…) Kremencsugi kormányzóság. (Március 15-i és 18-i információs jelentés.) A munkások együttérzéssel fogadják a kincsek begyűjtését. Megfigyelhető a begyűjtés szükségességét hirdető szekták fokozott tevékenysége. A kispolgárok ellenérzéssel szemlélik a bizottságok tevékenységét. Vjatkai kormányzóság. (Március 6., 21.) Vjatkában 77,30 pud ezüstöt, 3 font aranyat, 2 font briliánst, 1 font igazgyöngyöt, 3,22 font gyémántot gyűjtöttünk össze. A bizottság folytatja munkáját.” (A nálunk használt mértékegységek szerint 1261,5 kilogramm ezüstről, 1,23 kilogramm aranyról, 0,82 kilogramm briliánsról, 3,69 kilogramm igazgyöngyről, 1,32 kilogramm gyémántról van szó.)
Az összesítés minden adata, óvatos megállapítása mögött felzaklatott emberek, megrendítő pillanatok álltak. A hívek nem értették, hogy ha egyszer az éhínség áldozatait kell megsegíteni, akkor a hatóságok miért nem fogadják el az elkobzásra kijelölt kincsek értékének megfelelő pénzt vagy gabonát?! A központi utasítás értelmében ugyanis erre nem volt lehetőség. Az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság 1922. március 13-i ülésén úgy döntött, hogy a begyűjtési bizottságok a kegytárgyak helyett „kivételes esetben” elfogadhatják a lakosság által felajánlott, azokéval megegyező súlyú aranyat, illetve ezüstöt. Tíz nappal később azonban Mihail Kalinyin szigorú távirati utasítást küldött a kormányzóságokba, hogy a híveknek minden ilyen kérést írásban kell előterjeszteniük, a hatóságoknak pedig egyedileg elbírálniuk. Az egyházi kincsek továbbra sem voltak „csereszabatosak” az árukért állítólag külföldön felvásárolni kívánt gabonával. A GPU VI. főosztályának titkos részlegén készült instrukció március 13-án nyers ingerültséggel fogalmazott: „Nem kenyér kell, hanem az arany!” Ugyanitt olvasható a rendelkezés arról, hogy mi történjék a kegytárgyak értékében az éhezők számára gabonát ajánló település tveri kormányzóságból érkezett küldöttségével: „A továbbiakban tartsák őket megfigyelés alatt!” Az eset egyébként nem volt ritka: más települések, így a kosztromai kormányzóságbeli Szoligalics ortodox egyházközösségének hívei is gabonát ajánlottak fel a kegytárgyak helyett.
Nem csoda, hogy Szovjet-Oroszország számos településén terjedt a suttogó propaganda: a bolsevikoknak egyáltalán nem azért kellenek a templomi kincsek, hogy megetessék a Volga mentén éhező kisgyermekeket. El lehet képzelni, mi mindent mondtak erről a távoli orosz falvak parasztjai, ha a „proletár Moszkva” munkáskerületében, Krasznaja Presznyán a vallásellenes propaganda jegyében rendezett gyári nagygyűléseken ilyen kérdéseket vágtak az előadók fejéhez: „Ha meg akarjátok menteni Oroszországot, akkor távozzatok (a hatalomból – G. Á.), ha egyszer nem tudjátok etetni a népet. (…) Elvtársak, hát lehetséges, hogy ott tartunk, hogy leszedik a templomi díszeket? De hát nem maguk tették azt oda! Hagyják ott, ahol vannak, inkább adják oda (az éhezőknek – G. Á.), ami maguknak felesleges, amit összekapartak a szovjethatalom alatt. Vegyék csak le magukról a kabátot, amit a burzsujoktól vettek el, osszák meg a gyerekekkel, akik haldokolnak az éhségtől, a hithű kommunistafeleségek meg álljanak be dolgozni az éhezők javára, ne pihengessenek, nem olyan idők járják. (…) Kommunista elvtársak, elegünk van abból, hogy szemet hunyjunk a proletárvagyon rekvirálása felett. Hagyjátok abba a rablást! Adjatok számot róla, hová tettétek a Kreml aranyát! Meg az összes többi rablásról is minden intézményben és vállalatnál! A templom nem nektek való, hanem a vallásnak.” A jelentés írója itt szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy ezt egy párttag mondta.

Miért adnának nekünk kenyeret?

A munkásgyűléseken az agitátoroknak feltett kérdésekben az indulat mellett gyakran a logika is ott munkált. „Az egyházat elválasztották az államtól, akkor hogy vehetjük el a templomi kincseket? (…) Azt mondjátok, hogy az elkobzott egyházi kegytárgyakat valutára cserélik, és külföldről gabonát szereznek érte. De hát a burzsoá országok ellenségesek velünk szemben! Hogy adnának nekünk kenyeret, amikor a ti szavaitokból ítélve a pusztulásunkat kívánják? Akkor meg minek begyűjteni az aranyat? És miből gondoljátok, hogy az elkobzott értékekből összejön annyi, amennyiből meg lehet menteni az egész Volga-vidék éhező lakosságát? (…) Miért nem engedi meg a kormány az egyháznak, hogy maga gyűjtse be, és a hatalom közvetítése nélkül adja oda az éhezőknek a segélyt? (…) Távozzatok a hatalomból, hagyjátok azokat (az országot vezetni), akik nem fognak a nyakunkon ülni… Minden nyugati ország, de még Amerika is képes rá, hogy megmentse az éhezőket, és békén hagyja az egyházat meg bennünket is, ti meg mindent elvesztek tőlünk, és nem mentitek meg őket sem…”
A mégoly éles, gyalázkodó bekiabálásoktól kísért kérdések sem sokkolták annyira az ezekről napi jelentésekben értesülő bolsevik vezetést, mint az egyházi javak begyűjtésére érkező fegyveres alakulatok és a hívek között a vidéki városokban lezajlott összecsapások híre. Különösen véres volt az eleinte háromezer fős tömeg és a rekvirálásra küldött egységek közötti összecsapás Sujában, ahol a sortűz következtében három ember meghalt.

Az első kivégzések

A politikai bizottság tagjai 1922 folyamán külön-külön szavaztak arról, hogy hány halálos ítéletet hozzanak a – francia forradalom mintájára felállított – forradalmi törvényszékek kihelyezett üléseiken a templomi kincsek elkobzása közben tanúsított ellnállásuk miatt perbe fogott főpapok és világi aktivisták ügyében. Néha akkor is ellenlépéseket foganatosítottak, amikor hívei védelmében valamelyik főpap megegyezett a helyi hatóságokkal az egyházi kincsek ellenállás nélküli, békés átadásáról. Venyjamin pétervári metropolitának például nagy erőfeszítéssel sikerült ezt elérnie, a politikai rendőrség moszkvai központja azonban közbelépett, mert az ellenségképre, a konfrontációra és főleg a megtorlásra legalább annyira szüksége volt, mint az egyház aranyára. A sürgősen Pétervárra küldött politikusoknak és csekistáknak a 300 ottani templomban néhány hét alatt lezajlott több mint ezer kisajátítási akciója során összesen 11 ellenállási kísérletet sikerült bizonyítaniuk. Ez nem volt sok, ám éppen elég ahhoz, hogy ebben a városban is megrendezzék az ortodox papok perét. Venyjamin metropolita volt a fővádlott. A per nemrég közzétett dokumentumaiból kitűnik, hogy a vád – a szovjethatalom későbbi megtorlási technikáinak megfelelően – azt igyekezett bizonyítani, hogy a 11 eset nem spontán, egymástól független reakció, hanem összeesküvés, ellenforradalmi szervezkedés volt. Venyjamint három társával együtt halálra ítélték és augusztus 13-án kivégezték. A politikai bizottság határozataiban hisztérikus hangon megkövetelt, Trockij szavai szerint „veszett” sajtókampány közepette Novgorodban, Tulában, Vityebszkben, Cserepoviciben, Ribinszkben, Kosztromában, Asztrahányban, Gomelben, Jaroszlavlban, Jekatyerinburgban, Csuvasföldön és másutt voltak ilyen kivégzések. Moszkvában az „54-ek perében” 1922 májusában tizenegy halálos ítélet született; hét pap mellett egy nőt is agyonlőttek. Az egyik papot tévedésből hurcolták a vesztőhelyre, mert összekeverték egy névrokonával. Számos ilyen eset történt.
Minszkben két katolikus papot végeztek ki, amiért az elkobzás során ellenállást tanúsítottak. Novocserkasszkban, Vjatkában, Caricinben is tartottak hasonló tárgyalásokat. Halálos ítéletekről azonban ezekben az esetekben nem tudunk. Miként nem ismeretes az sem, hogy összesen hány papot és hívet végeztek ki bírósági tárgyalás vagy bármilyen jogi eljárás mellőzésével. Egyes becslések szerint 1922–1923 folyamán a rekvirálások során tanúsított ellenállás vádjával összesen 2691 papot, 1962 szerzetest és 3447 apácát gyilkoltak meg Szovjet-Oroszországban.

A szerző Egyház az ateista államban című könyve a napokban jelenik meg a PolgArt Kiadó gondozásában.