Kandahártól Jeruzsálemig

A modern idők egyik legfurcsább háborúja végének kezdeteként értékelik a szakértők Kandahár elestét. A légicsapásokra, a különleges alakulatokra és a helyi erőkre épített fellépés sikere akkor is elismerésre méltó, ha ahhoz hozzájárult Omar molla rendszerének törékeny természete. A tálib fellegvár védőinek kapitulációja valójában az első igazán győzelmes csata a terrorizmus elleni hadjáratban. Mint a Le Figaro vezércikke megállapítja, elsősorban azért, mert a katonai taktika ezúttal a pastu törzsek fellépésének köszönhetően politikai stratégiával párosult. Eközben erős külföldi nyomásra ugyan, de a petersbergi afgán konferencián is felcsillant halványan valami a politikai rendezésből.
Az öröm azonban egyelőre még korai. A bonni megállapodás ugyanis meglehetősen sérülékeny és számtalan kérdés merül fel vele kapcsolatban. Így nem tudni például, mennyit ér a nemzetiségi öszszetételt csak részben tükröző, a hazai viszonyoktól nagyobbrészt régen elszakadt küldöttek megegyezése Afganisztán durva valóságában. Hajlandó lesz-e megosztani a hatalmat a többségi pastukkal – akik nélkül nincs politikai stabilitás – az Északi Szövetség? Az amerikaiakat először váratlanul érte a tálib rendszer gyors összeomlása, és az északiak kabuli bevonulása után az 1992-től 1994-ig tartó polgárháborús időszak réme fenyegetett. Washington azonban ezúttal hamar ocsúdott bénultságából, és a délen nem kívánatos tádzsik–üzbég–hazara erőket nem engedte bemasírozni Kandahárba. Sőt, ha nem is egykönnyen, de lenyomta Rabbaniék torkán, hogy a pastu törzsi vezető, Hamid Karzai legyen az ideiglenes kormányfő. Aggasztó azonban, hogy a Mazari-Sarifot uraló üzbég Dosztum máris sértődötten jelentette be, hogy nem ismeri el Karzait, majd teljesíthetetlen követelésekkel állt elő a tárcák elosztását illetően. A gondokat jelezte már, hogy háttérbe szorítottságuk miatti tiltakozásul idő előtt hagyta el a petersbergi konferenciát egy másik népcsoport, a hazarákat képviselő nangahari kormányzó, Abdel Kadir. S akkor még nem beszéltünk a győztes Északi Szövetséget vezető tádzsikokról, akiknek politikai vezetője, Burhanuddin Rabbani érezhetően nehezen engedte át a kormányfői posztot, és folyamatosan ellentervekkel állt elő. Újabb csapda a rendezés útján – mint azt a Corriere della Sera megállapítja –, hogy a kidolgozott politikai menetrend túlságosan bonyolult, és távoli időket jelöl meg a szabad választások előkészítésében. Ezek után alighanem egyértelmű, hogy békefenntartás nélkül valószínűleg ugyanoda jutna a rendezés, mint korábban.
Idáig azonban csupán a terrorizmus elleni háború első, afganisztáni szakaszának sikereiről – az al-Kaidát támogató tálib rendszer bukásáról, ezt követően egy újabb polgárháború elkerüléséről – és gondjairól szóltunk. George W. Bush azonban ennél jóval többről beszélt szeptember 11. után. Hogy mást ne említsünk, az al-Kaida hálózata még működik, és szabadon van vezetője, Oszama bin Laden is. A háború második szakaszában a terrorizmust támogató többi ország – Szomália, Irak, de akár a Fülöp-szigetek vagy Indonézia – elleni hadműveletek következnének, s erre Amerikában már tettek is előkészületeket. A következő, a terrorizmus gazdasági-társadalmi-politikai okainak megszüntetését célzó szakasznak mindezekkel párhuzamosan kell haladnia. E téren is van eredmény, bár egyelőre a kelleténél jóval kevesebb. Észak és Dél ellentétének feloldását, a gazdasági különbségeknek még csak a csökkentését sem lehet elvárni e rövid idő alatt, a politikai szembenállás mérséklése azonban elvárható volt. Az Egyesült Államok láthatóan felismerte, hogy a terrorizmus elleni nemzetközi koalícióban kulcsszerepe van a muzulmán országoknak. Ennek érdekében Washington e szövetségből kihagyta Izraelt, ugyanakkor az eddigieknél határozottabban kötelezte el magát a palesztin állam létrehozása mellett. Érezhetők voltak a felismerés azon jelei, hogy a közel-keleti konfliktus rendezése nélkül a „nagy háború” is kudarcra ítéltetett. Megszületett a Powell-terv, és korábban szokatlan nyomás nehezedett az amerikai diplomácia részéről Izraelre is. S mivel szeptember 11., a Világkereskedelmi Központ tornyainak leomlása utáni porfelhő mögött okként, ürügyként valahol végig ott sejlett a palesztin–izraeli szembenállás, úgy tűnt, hogy e tragikus nap új, minden eddiginél komolyabb esélyt teremt a konfliktus rendezésére. Ehelyett ma újult erővel éledt fel a szembenállás a Közel-Keleten. Öngyilkos merénylők robbantanak fel békés polgárokat, válaszul rakétákkal lövik a másik oldal szerencsétlenjeit. Terror feszül terrorral szembe, s félő, hogy Kabul és Kandahár után most Jeruzsálemet borítja el a gyűlölet tüze.
A kilencvenes évek elején az Irak elleni háború egy oldalra állította az Egyesült Államokat, az arab országok nagy részét és Izraelt is. Ez a tény jelentősen hozzájárult a palesztin–izraeli közeledéshez is, amelynek csúcsa a máig a békefolyamat alapjának tekintett 1993-as oslói megállapodás volt. Két éve úgy tűnt, hogy újabb lendületet vesz ez a folyamat, akkor azonban Arafat túlfeszítette a húrt, és kútba esett a minden korábbinál komolyabb eredményekkel kecsegtető megegyezés. A hullámvölgyek és hullámhegyek megszokott váltakozásába robbant bele Saron provokatív templomhegyi „kirándulása”, majd az újabb intifáda. Paradox módon szeptember 11. adott volna újabb alkalmat a megbékélésre, az érintett felek azonban sajnálatosan nem ismerték fel a tragikus pillanatban rejlő lehetőséget. Hibás ebben Amerika, hiszen próbált ugyan elmozdulni a „pártos semleges” sokak által bírált szerepéből, ám Afganisztánnal ellentétben e fronton nem volt elég határozott. Finomak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy nem segített ebben Washingtonnak Ariel Saron sem. Rögtön megadta az alaphangot azzal, hogy „az ő Bin Ladenjének” nevezte Jasszer Arafatot, majd ebben a szellemben megkezdte a szélsőséges palesztin szervezetek vezetőinek „levadászását”. A másik oldalon menetrendszerű válaszként jöttek erre az elszegényedett, megalázott, elkeseredett palesztinok között egyre népszerűbbé váló szélsőséges csoportok a bosszú vad dühével ugyan magyarázható, de szintén nehezen igazolható, véres öngyilkos merényletei. Így történt legutóbb is, mikor „véletlenül” éppen az újabb amerikai közvetítési kísérlet közeledtével megölték a Hamász ciszjordániai vezetőjét, majd ezt követték a jeruzsálemi és haifai robbantások. A megerősödött iszlám szélsőségesek merényletei pedig érvül szolgálnak az izraeli héjáknak arra, hogy terrorra terrorral válaszoljanak. Saron immár Amerika terrorizmus elleni háborújához hasonlítja hadseregének durva megtorló akcióit. Ám mint arra a The Times figyelmeztet, az események ilyen értelmezése súlyos kárt okozhat Bush erőfeszítéseinek.
A két, egymással indirekt módon, érezhetően kitűnően összejátszó szélsőség között közben egyre nehezebb helyzetbe kerül a mind fizikai, mind pedig politikai értelemben gyengülő, érezhetően elfáradt szimbólum, Arafat. Össze-összecsapnak a feje fölött a hullámok, ám félreállítása ma legfeljebb a szélsőségesek nyílt területfoglalását segítheti. Ez pedig csakis azoknak jöhet jól, akik nem akarják a megegyezést, akiknek lételeme a háború, az erőszak. Ez nem érdeke az egyre inkább rettegő izraeli lakosság többségének, a palesztinoknak, akiktől így távolabb kerül az önálló állam álma, és Amerikának sem, amely lassan a helyzet foglyává válik. Washington most láthatóan tanácstalan, pedig ott lenne számára a kandahári recept, ahol a helyi mérsékelteket segítette győzelemre a szélsőségesekkel szemben.