Először azt mondta, hogy nincs kedve interjút adni. Mi ennek az oka?
– Nem vagyok beszédes típus, mert nem tartom magam a haza bölcsének. Gondolattalan sem vagyok ugyan, de vannak az életnek olyan időszakai, amikor nem lehet mondatokba szedni azt, ami az emberrel történik. Amikor többet nyilatkoztam újságokban is, akkor mindig volt valami fontosabb esemény, és azokról szívesebben beszéltem.
– Most sem eseménytelen az élete, hiszen néhány héttel ezelőtt a Bárka Színházban volt a hatodik bemutatója az Összes dalok időrendben című, Bereményi Gézával közös előadás-sorozatnak.
– Hát eseménytelennek tényleg nem nevezhető az életem: sok gyakorlómunka, kutatás a régen írt dalok között, és három bemutató évente. Két éve kezdődött ez a számvetés harminc év dalaiból, amely az első daloktól az utolsókig kellene tartson. Több mint ezer dalt elénekelni természetesen lehetetlen. Az elmúlt évadban a ’71-, ’72-, ’73-ban írottakból énekeltem öt-öt alkalommal. Töredékeket is és olyanokat, amelyek akkoriban nem kerültek lemezre. Bakelitkorongok voltak, viszonylag kevés dal fért el rajtuk technikai okok miatt. Most is kimaradt még néhány, viszont vannak helyettük ismeretlenek. Ezeket újra meg kell tanulnom, és a szívembe gyömöszölnöm őket. A mostani előadás előtt a Levél nővéremnek című lemezt idéztük fel Másik Jánossal közösen. Az volt a ’75–76-os év. Most pedig az 1977. év került sorra. Az Antoine és Désiré című lemez dalait adom elő. Féltem tőle, hiszen a ’77-es év emlékeim szerint nem volt szenzációs esztendő, de kiderült, hogy Antoine-nak és Désiré-nek különös ereje van ma is, mármint az egymáshoz való viszonyuknak és az életüknek.
– Előadás közben ön hirtelen megállt, elfelejtette a szöveget. Ez show-elem volt, vagy tényleg megakadt?
– Ekkora színész nem vagyok, tényleg elfelejtettem a szöveget. Géza azt mondta az előadás után, hogy: Tamás, felejtsd el máskor is! Tudom, hogy emberi dolog az ilyesmi, de én szénné égtem ott. A közönség mentett meg. Ekkora tapsot ritkán kap az ember azért, mert valamit elfelejt. Végig tapsoltak, amíg megkerestem a szöveget.
– Olyan, mintha szorongana a szerepléstől.
– Harminc éve szorongok a színpadon, és már előtte egy nappal. Nekem a közönség testesíti meg azt, aminek meg kell felelnem. A fellépés előtti napom az előadásról szól, előttem vannak a szövegek, és készülök. Kiállhat bárki egy gitárral a színpadra, szépen énekelhet, szavakat mondhat egymás után, lehet pontos, időben meghajolhat, de az nem előadás. Az énekesnek ennél többet kell adnia. Az előadásra mindenki gondok és zűrzavarok között érkezik. Az énekes is, a közönség is. Innen már az előadó kötelessége, hogy valami varázslatot hozzon létre. A dalnoknak erényt kell kovácsolnia bármikori önmagából, hogyha egyszer oda mert állni annyi ember elé. Nekem fontos, hogy az emberek lássák: komolyan veszem, amit csinálok. Aztán ki lehet nevetni, meg lehet tapsolni, el lehet siratni.
– Van, aki azt mondja, hogy dalai beletartoznak a búsongó magyar, pesszimista hozzáállásba, van, aki inkább helyzetképnek tartja ezeket az énekeket, amelyek, gondolom, nem lehangolni akarnak.
– Amikor az Antoine és Désirét írtuk, nem volt jó kedvünk. A Kádár-korszak éjszakájának mélyén furcsán vette volna ki magát, ha életvidám, pozitív megoldást felmutató dalokat írtunk volna. 1977-ben ezek a szövegek olyan kódnak számítottak, amelyet mindenki értett. Hallottam, hogy főiskolán elemzik ezeket a dalokat, mert – úgy mondják – pontos helyzetjelentést adnak arról a korról.
– Mi a véleménye a nosztalgiáról?
– Semmi bajom vele. A mostani műsoroknak menthetetlenül van nosztalgikus felhangjuk, mert a régi időket idézik, de ha valóban csak nosztalgiáról lenne szó, akkor tömve lenne a színház idősekkel, márpedig a közönségnek legfeljebb egyharmada az én korosztályom, a többi pedig fiatal. A fiatalság, amely születetten érzékeny, kíváncsi, keményen ítél, és nem sznob, aligha jönne be, ha ez csak nosztalgia volna. Gondolom, akkor inkább mást hallgatna.
– Hogyan kezdődött? Megismerték egymást Bereményi Gézával, és kiderült, hogy egyformán gondolkodnak? Hogy az egyik tud valamit, amit a másik nem?
– Kiszúrtuk egymást 1970-ben, hajnali négykor egy kocsmában. Másnap elmentem rajzot tanítani, ő is bement dolgozni. Délután találkoztunk, és megírtuk az első dalt.
– Van beleszólása a szövegekbe?
– Nincs. Ez a rend. Én dúdolom a dallamot, Gézának pedig vagy kipattan a fejéből a szöveg, vagy nem. Ő se szól bele a dallamba.
– Harminc éve mindig van ihletük?
– Meglátjuk egymást, és dalt akarunk írni. Néha szenvedünk, néha abbamarad, néha kell egy pohár bor, vagy három, annál többet nem iszunk dalírás közben. Mindenhol írtunk már. Kamionfülkében, mezőn, pajtában, ahol van gitár, papír és gondolat. Néha írok egy gyönyörű, szomorú dallamot, ami nekem a szívemből a kicsi vércsepp, és akkor ő kitalál rá valami homlokegyenest mást. Furcsa játék ez kettőnk között. Ezer szabálya van, és mind az ezret betartjuk.
– Milyen szabályok?
– Például ha dalt írunk, akkor nem lehet késni öt percet sem, mert addig a másik szétmegy. Ez a legelemibb szabály. Más nem lehet jelen, mert olyankor idétlenné válunk. Mindent a dalnak rendelünk alá. Olyan, mint a szülés. Mindketten érzékenyek vagyunk, de miután legfőbb védenivaló a dal, így veszekedés soha nem volt köztünk. Az a hét év szünet 1982 után, amikor nem írtunk, nem összeveszés volt, hanem Géza azt mondta, hogy nem ír többet. Azért közben találkoztunk, beszélgettünk.
– Győzködte?
– Nem. Ez is megállapodás volt köztünk, hogy mindegyikünknek vétójoga van. Géza élt a vétójogával.
– Nem volt magányos?
– De, nagyon magányos voltam, azt nem kívánom senkinek. Akkoriban már a bőröm alatt is dalok voltak. Megpróbáltam másokkal dalt írni, több-kevesebb sikerrel. Bereményivel közben a meg nem jelent dalokból, hogy megmaradjanak, kiadtunk két lemezt Utóirat és Jóslat címmel. Három évvel később megkérdeztem Gézát: Vajon írunk-e még dalt? Addig szóba se hoztuk. Ezt válaszolta: Majd, ha újra angyalok leszünk. Akkor értettem meg, hogy mi a feladatom. Újra angyallá kell válnom: tisztának, ártatlannak, lelkileg gazdagnak és erősnek. Nem szeretem, ha a dolgok nincsenek lezárva, az olyan, mint a temetetlen halott. Géza akkor mondott valamit, és attól kezdve tudtam, hogy mi a feladatom. Sikerült.
– Újra angyalok lettek. Milyen egy angyal?
– Van belső mércém, de ezt nem kell megmutatnom, engem a dalok felől ítéljenek meg. Szoktam rossz dolgokat csinálni, vannak kemény éjszakáim, amivel nem büszkélkedek, vannak rossz pillanataim, örömeim, disznóságaim is vannak, de becstelenségeim nincsenek.
– Tehát nem mindig angyal…
– Annak kell lennem, de vannak bukott angyalok, jó angyalok és középangyalok. Én középangyal vagyok.
– És Bereményi Géza?
– Ő majdnem mindig jó angyal.
– Mire szeretnék ráébreszteni az embereket?
– Erről Gézát kellene megkérdezni. A világ tele van szépséggel, furcsasággal, megoldatlansággal. Ezeket mindig meg lehet fogalmazni, szembe lehet velük nézni. Ha valaki akar, a világon át lehet látni, és akkor meg is lehet küzdeni a bajokkal. Lehet másokon és magunkon mosolyogni. Nem szabad nagyon előredőlni, mert orra esünk. Vannak régi nők, akikkel lehet kicsit pimaszkodni, lehet rájuk könnyes szemmel emlékezni. Lehet kísérletezni, elbukni. De ha valaki sohasem fogalmazza meg, hogy él-e egyáltalán, vagy csak pénzt keres, az már hiba. Másokról nem mondok ítéletet, de a világról igen.
– Nincs igazán jó véleménnyel róla…
– A körülöttem lévő pénzhajhász, műanyagízű, elgépiesedett világot nem kedvelem. Ezt a korszakot is biztosan túl fogjuk élni, de csak akkor, ha az emberek cselekednek, gondolkoznak és alkotnak. Nem kell mindenkinek kopjafát állítani, aki élt és cselekedett, de azért mindenki itt hagyhatja a maga büszkeségét, szimbólumait, emlékét azáltal, hogy emelkedettebben teszi a dolgát, nem úgy, mint egy rabszolga. A rabszolga szóról jut eszembe: egy diákkori jegyzetemben találtam egy idézetet. „A rabszolgának az volt a jelentése az egyiptomi nyelvben: akinek meg kellett volna halnia.” Annak is lehet lenni, akinek meg kellett volna halnia, de annak meg minek?
– Ott volt Lakiteleken. Egy-két mai dalnak van is politikai felhangja…
– Mindkét lakiteleki találkozón ott voltam. Az elsőn nem lehetett tudni, hogy az este hol ér bennünket. Akkor ilyennek kellett lenni. De már a kilencvenes évek elején úgy döntöttünk Gézával, hogy a dalokat távol tartjuk a politikai áramlatoktól. Tudtuk, hogy a világ meg fogja tenni, amit elhatározott: lesz rendszerváltás, demokrácia, piacgazdaság. Miután egyikünk sem politikus alkat, ennek csak alanyai vagyunk, ezért csak a szimpátiáink működtek és működnek ma is, de a politikai csatározásból nem akarjuk kivenni a részünket. Tegye mindenki azt, amihez legjobban ért.
– Az egyik interjújában lekicsinylően beszélt az úgynevezett nagy generációról.
– Többször megkérdeztem, vajon miért nagy a mi generációnk? Mert kiharcoltuk a hegyes orrú cipőt, a szűk nadrágot és a hosszú hajat? Ha ettől nagy egy generáció, akkor ahhoz tartozom. Nem kell szégyellni magunkat, de nem voltunk hősök. A mi nemzedékünk megélte ’56-ot, én tizenhárom és fél éves voltam akkor, és láttam, amit láttam. Minket utána már nem lehetett megetetni. Aztán 1968-ban megéltük Prága lerohanását, a diákforradalmak szellemét, és közben morcoskodtunk és álltunk ellent magunkban, írtunk dalokat, írtak könyveket, nagyszerű rendezők filmeket készítettek, és néha ezeket betiltották. Küzdelem volt, de minden korosztálynak kell küzdenie.
– A mai fiataloknak is?
– A mostaniaknak karriert kell építeniük, ezért sajnálom őket. Ha valaki a startnál nem lép jó helyre, akkor vége van, nem lesz lakása, nyugdíja, munkája, képzettsége. A nagynak mondott generációnak nem volt ilyen kényszere. Nekünk több időnk volt arra, hogy a mániáinkkal foglalkozzunk. Nem irigykedem erre a korra.
– A hetvenes években már hagyták, hogy valaki kiálljon a színpadra és rendszerellenes dalokat énekeljen?
– Többször bevitt a rendőrség, bár sosem a dalok miatt. Fegyvert kerestek rajtam, golyós lőfegyvert. Egy időben félévente behívtak, mert egyszer játék pisztolyt láttak nálam. Megvannak a rólam készült jelentések, én nem olvastam, de egy ismerősöm megnézte, és azt mondta, hogy az Iskola utcai albérletemről valaki rajzban jelentett. Ott csak barátok jártak, úgyhogy valakit nagyon meg kellett fenyegetniük, hogy rólam jelentsen. A rendőrség 1968 után csapott le a baráti társaságokra, ivócimborákra. Egy rossz viccért hosszú kihallgatásokra rendeltek be minket. Az is előfordult, hogy tanítás közben az óráról hívattak ki és faggattak.
– Közben indián volt, és regényt is írt.
– Huszonöt évesen írtam. Néhány évvel ezelőtt egy barátom, aki tudott róla, addig nyüstölt, hogy kicsit átfésültem és befejeztem. Azt szerettem volna, hogy indián néven jelenjen meg. Néprajzilag nagyon pontos, de íróilag bocsánatot kérek mindenkitől. Nem akartam megváltoztatni, mert benne van a huszonöt éves Cseh Tamás hamvas, romantikus lelke. Az utolsó két fejezetet most írtam hozzá, mert elviselhetetlen volt, hogy ne legyek benne a mai mivoltomban is.
– Mit jelent Magyarországon indiánnak lenni?
– Nekem ez kisgyerekkori mániám volt, nyilván a regények miatt. Rájöttem, hogy szellemileg és emberileg mennyire gazdag az indiánok világa. Az utolsó szabad nép, amely az alapvető erényeknek él: bátorságnak, tisztaságnak, önfeláldozásnak, nagylelkűségnek és igazmondásnak. A példaképeim. 1961-ben elkezdtük pontosan utánozni a száz évvel azelőtt élt indiánokat. Nem használtunk mai tárgyakat, és indián ruhákban jártunk. Olyan korban éltünk, amikor nem lehetett azt tenni, amit szerettünk volna, az indián pedig szabad volt. Mi ott az erdők mélyén, a Bakonyban bármit megtehettünk. Hadijáték volt, amit felnőtt férfiak játszottak. A fegyverhasználatra kitaláltunk egy mai napig működő szabályrendszert. Megsebesültünk, fogságba estünk, meghaltunk. Néha valaki két-három hétig viselt egy játéksebet. Kíméletlen volt a játék, és éjjel-nappal tombolt. Negyven évig vezettem a tábort, az idén lemondtam.
– Angyalság, indiánság – nem éppen realisztikus hozzáállás az élethez.
– Álmok. Az indiánnak az álmai súgták meg, hogy mit tegyen. Nem képzelem magam sem angyalnak, sem indiánnak. Az ember sok olyan dolgot próbál összeszedni a világból, amiről úgy gondolja, hogy segíti vagy elringatja, és azzal ő teljesebb életet él. Valamiből erőt kell meríteni.
Cseh Tamás 1943-ban született Budapesten. Tanulmányait a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, majd az Egri Tanárképző Főiskolán, végül a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta. 1988-ban Az Év Lemeze, 1993-ban Liszt Ferenc-, 1998-ban Pro Urbe Budapest-, 2001-ben Kossuth-díjat kapott.
Budapest
Tusk nem akar budapesti békecsúcsot
