Nagy rablások

A XX. század első felének két nagy műkincsrablása a párizsi Louvre-hoz kötődik. 1911-ben a Mona Lisát lopta el az olasz Vincenzo Perugia. Hét hónapot kapott a bíróságtól. Serge-Claus Bogousslavsky viszont 1939-ben Watteau A közömbös című képét lopta el ugyaninnen. 1961-ben a londoni National Galleryból lopták el Goya Wellingtont ábrázoló portréját. A tettes, Kemptom Bunton munka nélküli teherautó-sofőr négy év múlva visszaadta a képet. Azt állította, csak az ellen akart tiltakozni, hogy a nyugdíjasokra is vonatkozik a tévé-előfizetési díj. „Bűnös szándék hiányában” fel is mentették, de mivel a kép kerete nem került elő, annak ellopásáért három hónapot kapott. Megtalálták azokat a Cézanne-képeket is, amelyeket szintén Aix-en-Provence-ban loptak el. A tolvajok, miután nem kapták meg a kért 25 millió frankos váltságdíjat, a műveket egy kocsi csomagtartójában hagyták egy marseille-i sikátorban. Valószínűleg ugyanez a banda hajtotta végre a hatvanas években a Riviéra villáiban azt a rablássorozatot, amely során számos remekmű tűnt el. Néhány évvel később, 1976-ban Nizzában egy bankból loptak el felbecsülhetetlen értékű ékszereket. A tettesek föld alatti alagúton jutottak be a páncélterembe, ahol két napon át fáradoztak a 400 páncéldoboz kiürítésén. Egy évvel korábban fényes nappal rabolták ki a párizsi Marmottan Múzeumot: amíg két fegyveres sakkban tartotta a személyzetet és a látogatókat, három társuk gondosan kiválogatva a fő műveket tucatnyi képet akasztott le a falról, közöttük Monet öt és Renoir két festményét. Az akció öt percig tartott. Az viszont aligha derül már ki, hogy mennyi idő kellett a világ egyik legnagyobb műkincslopásához, amelyet 1983 decemberében hajtottak végre a mexikói nemzeti antropológiai múzeumban. Száznegyven páratlan értékű arany, jade, obszidián prekolumbiánus műtárgy tűnt el, s került illegális úton olyan magángyűjteményekbe, amelyek tulajdonosait nyilván nem érdekelték a törvényesség szempontjai.