Mindenki hozott valamit, egy kis saját termésű bort, süteményeket, sülteket, kolbászt, hurkát. Pedig tudták, hogy a rövid emlékező beszédek, rögtönzött irodalmi színpadi előadások után mindig van szendvics, hidegtál, hűsítő. De hát a hazai! Ott volt Klárika, Hartmann Józsefné Gödréről, akit tizennégy évesen hurcoltak el otthonról, és a szovjet bíróság 1945-ben először egy gyermekkolóniára deportálta Kijevbe, majd kémkedés vádjával tíz év javító-nevelő munkára, szabadságvesztésre ítélték. Uhta és Balhas lágereiben raboskodott. Hogy mi volt a bűne egy tizennégy éves lánynak? Édesapja csendőrőrsparancsnok volt Göncön. Szép ifjúsága lehetett. Klárika Magdikával beszélgetett elmélyülten, Pintér Károlyné Rohr Magdolnával, akit szintén serdülő lányként hurcoltak el Szibériába koncepciós váddal mint összeesküvőt. Nyolc évet dolgozott a szibériai mocsárvidéken, Donbass, Tajset, Bratszk és Zajerksz lágereiben vasútépítésen, fakitermelésen, kőbányákban. Nem számított, ki volt a nő, ki a férfi. Név nélküli számok voltak mindannyian, pufajkában. Magdika a fő szervező, a mindig mosolygó kedves asszony, aki a gulágosok ügyes-bajos dolgait intézi fáradhatatlanul, ha kell, szerez egy kis pénzt, egy kis segítséget a rászorulóknak.
Délelőtt tizenegy órára együtt voltak vagy százan. A korai kezdést valamikor még ők kérték, mert délután menetrendszerűen indul viszsza a vonat. Mindenki üdvözölte régen látott sorstársát, nagy volt a zsivaj, amikor a kis terem hirtelen elcsendesedett, mert ilyenkor általában egy politikus vagy volt rabtárs visszaidézi a múltat és szól a jelenről. Tavaly Rózsás János beszélt, a Gulag Lexikon szerzője, aki maga is kilenc évig rabja volt a szovjet munkatáboroknak, aki a névlexikon összeállításával, a magyar deportáltak megszemélyesítésével elsőként próbált hiteles, dokumentált képet rajzolni a borzalmakról, a halálról, a szenvedésekről. Most Boross Péter volt miniszterelnököt, a Szabadságharcosokért Alapítvány elnökét kérték fel az ünnepi beszédre, aki nemcsak a polgári kormány régen várt kárpótlási intézkedéseiről szólt, hanem arról, hogy ami történt, azt nem lehet elfelejteni, azt nem szabad elhallgatni, arról mindenkinek tudnia kell, még a jövő nemzedékeknek is.
A legfiatalabb nemzedék is ott volt, kisiskolások képében, már a folyosóról lehetett hallani dalukat, Jézus születéséről énekeltek. Korhű jelmezben vonultak a terembe, s elkezdődött a betlehemi játék. A komoly szavak után mintha egy kis vidámság lopódzott volna a jelenlévők közé, mert a bácsikák, a nénikék arcán mosoly jelent meg, még ha az összekulcsolt, fáradt, agyondolgozott kezek másról árulkodtak is. Mire gondolhattak e harmónia láttán? Gondolatban visszapergették a kőkemény hideg, szibériai „karácsony” végtelennek tűnő idejét, avagy eltűnődtek fiatalságukon, amit a jelen lévő Rózsás János Keserű ifjúság címmel emlékirataiban megírt? Erről nem szívesen beszélnek. A máról, a családról, az unokákról, a munkáról, a gazdálkodásról, a szőlészkedésről annál inkább folyik a szó. A kedves betlehemesdi után mindenki elhagyta helyét, előkerültek a saját termesztésű borok, a poharak, és egymást kínálgatták.
– Ezt kóstolja meg, uram! Keszthelyi rizling – nyújtja felém a borospoharat Balogh Lajos. – Mind a hárman koholt vádak alapján kerültünk a szibériai lágerekbe, és most sógorok vagyunk – mutat rá két idős parasztemberre, Vidi Józsefre és Bende Tivadarra. – Amikor kilenc év után hazajöttünk Szovjetunióból – folytatta Balogh Lajos –, akkor családjaink szép lányait elvettük feleségül. Annak is van már negyven éve, szépen élünk, szomszédok vagyunk, együtt szőlészkedünk. Erre koccintsunk!
– Egészségünkre! – mondtam. Még csak felemeltem a poharat, de éreztem az illatáról, hogy ez jó bor, az íze meg fenséges volt. Erre már ott termettek az asszonyok, kedvesen invitáltak, jöjjek le Keszthelyre, az előző ötven évről tudnának mit mesélni. A Magyar Nemzet nevében elfogadtam a meghívást. Balogh Lajos kicsit bicegve újabb társak után nézett. Nem véletlenül sántikált, hiszen 1946-ban a marinszki lágerkörzethez tartozó Porcsum/1-es lágerben egy részeg szovjet őr belelőtt a jobb térdébe. Későn jött a segítség, az is szakszerűtlen volt, ezért combban kellett csonkolni a lábát. Egyre többen éreznek kényszerítő erőt, hogy megírják szörnyű emlékeiket. A találkozó közvetlenségére volt jellemző, hogy Zsúnyi Illés ismeretlenül is a könyvével ajándékozott meg. A kötet címe: Nehéz idők. Beleolvasva a szemtanú-irodalom újabb remekét tarthattam kezemben, hiszen a népirtás és az élni akarás olyan emlékképeivel találkozhatunk, amely a pokol bugyraival ismertet meg bennünket.
Közben igazi karácsonyi hangulat lett, jöttek az ajándékok, érdekes módon mindenki Herényi Károlylyal akart koccintani, néhány szót váltani. Nem véletlenül, hiszen idestova öt éve az MDF-en belül rá hagyományozták a gulágosokkal való törődést. Szeretik, mert mindenkihez van egy jó szava, szolgálatkész, de ő is nagyon megszerette ezt az évről évre visszatérő találkozást.
Búcsúzáskor arra gondoltam, hogy furcsa, de erre a találkozóra, egyáltalán, a magyar gulágosokra nemigen kíváncsi a sajtó. Pedig életük egy regény, még több ezren itt élnek közöttünk, és milyen keveset tudunk róluk! Eszembe jutott Menczer Gusztáv, a SZORAKÉSZ elnöke, a Központi Kárrendezési Iroda mellett működő Társadalmi Kollégium vezetője, aki tíz évig szintén raboskodott a Gulág különböző lágereiben, és megszállottan foglalkozik azzal, hogy hány magyar került ki Szovjetunióba és hányan tértek vissza. A kutatások és a források szerint csaknem 750 ezer magyar raboskodhatott a szovjet haláltáborokban. A visszatérők összlétszáma 380 ezerre tehető. Hová tűnt, mi lett a csaknem négyszázezerrel? Megölték őket, elpusztultak betegen, sebesülten, éhezve vagy megfagyva? Ez még talány. Talán a hosszú hiánylista miatt is kellenek az ilyen találkozók.
Kovács Zoltán
Több százezren vettek részt a tűzijátékon
