Pávaól

Beismerem, hogy főiskolai hallgatóként megszerveztem a magyar felsőoktatás első punkzenekarát, mi több, föl is léptünk a főiskolák és egyetemek első megyei kulturális seregszemléjén. Volt néptánc, szavalat, hangszerszóló, társastánc, és volt Gojko Mitiè és a Sómorzsoló, vagyis mi. Én bohóctréfának szántam a produkciót, felvettem egy vállig érő, tollal felszerelt indián parókát, és félmeztelen, enyhén leptoszom felsőtesttel alakítottam az NDK-Rambót. (Ja, és egy idétlen, trapéz szabású farmerhamisítvány is volt rajtam!) A többiek úgyszintén tépett szerelésben lődörögtek a színpadon, bumfordi hangszereiket sanyargatva. Még el sem kezdhettük a jól kiagyalt happeninget, amikor a zsűri elnöke, Bácskai Miska bácsi fegyelmezetten, de nagyon sápadtan kivonult a teremből. Szegény Lányi Lajosnak, egykori osztályfőnökömnek kellett végignéznie a műfajtalan kultúrheccet, merthogy ő zsűrizte a zenei műsorszámokat. Birkóztunk a feladattal meg a belőlünk kirobbanni készülő röhögéssel. Én jártam a legjobban, mert éneklés közben (egy diszkóellenes és egy autóstoppos-párti songra emlékszem) kiordíthattam torkomból a nevetésgörcsöt. A basszer meg az Árgyelán Gyuri csak nézték a földet, nem mertek egymásra sandítani, nehogy elszakadjon a pertli.
A körülményekhez képest méltóságteljesen levonultunk a színről, és vártuk az értékelést. Rólunk szó sem esett, csak Lányi Lajos jött be az öltözőbe a legvégén, hogy a maga diplomatikus módján megkérdezze: hogyan is kell ezt érteni, mit akartunk kifejezni satöbbi satöbbi. No, erre aztán előhozakodtam az olvasmányaimmal, ugyanis jó előre felkészültem két szocialista realista rockszakkönyvből (Tardos, Ungvári), hogy mi itt a fülledt Nyugat abszolút élenjáró lázadási attitűdjével operálunk, és mondtam szakszavakat is meg egzotikus hangszereket; halandzsáztam, bár olykor megkísértett az érzés, hogy már-már értem magam. Lányi Lajos ekkora tudásra nem volt felkészülve – a kórusművek télikertjéből, kertészetileg kifaragott sétányairól, zenélő szökőkútjainak és vízköpő halainak kies köréből átpottyant a szerény tiszteletdíjért végzett zsűrizés ordas alagsorába. Nézett rám szomorúan, még rajtam volt a fekete hajgubanc. Senki nem hitt nekem, de nem nevettünk. Ott, az öltözőben meg kellett volna tenni, egymást hátba vágva kiröhögni a mókát.
Másnap Domonkos László írt egy cikket a Délmagyarországban, hogy a Sómorzsoló primitív és érthetetlen volt. Állítólag Moholy Karcsi bácsi, a főiskola főigazgatója ezt a cikket lobogtatva dúlt-fúlt föl-alá az irodája előtt, hogy már megint én, akit a Janui János belügyi tiszt feljelentett, amiért az értelmiséget tartom a társadalom vezető erejének. (Egyébként a Janui Jancsi nagyon rendes gyerek volt, még a Kónya Andrissal közösen csinált kiállításunk vendégkönyvébe is beírta, hogy sok ilyen tárlatra volna szükség!) Végül is egyáltalán nem nevetett senki, néztek mélyen ülő szemmel, gyanakodva, gyomorbajos arckifejezéssel. Így váltam rockművésszé.
Volt egy másik esetem is, ekkor már tanítottam egy városszéli általános iskolában. Kicsi kis tanár voltam egy kicsi kis tantestületben, amiben mégis fölépült a rend, voltak vezetők és vezetettek. Mindenkinek megvolt az iskolasarka, egy kitömöttállat-szagú szertár, egy bádoglakattal védett, szalmasárga könyvtárszekrény, az irodánál is fontosabb, a vidékiség áldozati helyének számító konyha. Mindenki tartozott valahová, egy naponta újrakezdhető feladathoz, ami a hétköznapok másolópapírjain szabályos körvonalaival megnyugtató módon átütött. Itt élt, az Óperenciás-tengeren is túl egy igazgatóhelyettes, akit azonkívül, hogy mindent feláldozott volna ezért a tisztért, semmi nem tett végzetszerűen alkalmassá a feladatra. Nagyon szeretett igazgatóhelyettes lenni, s miután a névjegykártya akkoriban még kispolgári csökevénynek számított, a bemutatkozásai mindig hosszabbak voltak egy beosztásnyival. Ha meghozták a szenet, és a két mecklenburgi vastag faránál egy fél cigarettát szopogatva várakozott a „hollössza, milössza” fuvaros, rögtön ott termett, hogy ő az igazgatóhelyettes, tehát a tüzelő mostantól fogva hivatalosan megérkezett. Az ebédpénzt befizető szülő, ha véletlenül az irodába nyitott be, mindjárt az ő kedves, hatalmas funkciójába botlott; egyébként ez az olajkályha, ez a világítós földgömb, én pedig az igazgatóhelyettes vagyok.
Mi azért szerettük őt, de ő csak a telefont szerette. Ha megcsörrent, képes volt átgázolni babakocsikon, levert szemüvegét a porban kapirgáló, megvert harmadik osztályoson, iskolai ünnepségeken napon felejtett s ájulásba menekült kamaszokon, hogy ő kaparintsa meg a kagylót, és a futástól kifulladt hangját rezzenéstelenre simítva búghassa, hogy ő van a vonalban, az igazgatóhelyettes. Bocsánat, nem értettem a nevét! Mondtam már, az igazgatóhelyettes vagyok! Egy kicsit sajnáltuk is, mert olyan aprócska iskolába, mint a miénk, soha nem látogat el akkora közjogi méltóság, aki végre megérthetné, aki a bemutatkozásánál egy szemcsippentéssel jelezné, hogy bízik benne, tud róla, mint amikor a miniszter elvtárs a gyárlátogatáskor véletlenül megáll az üzemi négyszög által előre kijelölt szövőnő előtt, és az országos lap és a brigádnapló utókorára mosolyogva rákérdez: aztán megvan-e az egészség, Erzsike?
Egy nap elhatároztam, hogy meggyógyítom az igazgatóhelyettest. Kizökkentem, ráébresztem életének mély iróniájára, hogy ő tulajdonképpen Potrien őrmester, aki állandóan a köztársasági elnökkel társalog a sivatagban. Ketten voltunk aznap az irodában, én javítottam a dolgozatokat, ő pedig igazgatóhelyettes volt. Vastag, borzasztó és üres oktatásügyi csönd. Ekkor vidám száncsengő hangon kikanyarodott a telefon a felelősségteljes unalom zsákutcájából. Az igazgatóhelyettes fölpattant, és testével fedezve azt a rést, amin én hamarabb érhetnék a készülékhez, előretört a kagylóig. Igen, ő az igazgatóhelyettes, igazgató úr nincs itt, de az élet nem áll meg. Hogy ki akar az illetékessel beszélni? Gaál kartárs? Igen, tartom. Ó, szent Kleofás, egy kisebb tektonikus rengés borzongatta végig az iskolában meghosszabbított igazgatóhelyettes száraz testét. Gaál kartárs, a művelődési osztály kagylófoteles, Iván-szoborra néző irodájából, fentről és vele és rögtön, meghalok. Elkezdődött a beszélgetés, amiből én csak az igen-eket, a feltétlen-eket, értettem-eket hallottam. Ekkor alkalmaztam a gyógymódot. Kihúztam a tanári szoba tanári asztalának tanári fiókját, és elővettem egy órán elkobzott, helyre kis léggömböt. Úgy csecsemőfej nagyságúra fújtam, majd a csutorájánál kétfelé húzva hagytam, hogy a hólyagból kitörő levegő ezen a saját anyagából formázott sípon préselődjön ki. A hang elég jó minőségű volt, a vásári duda és a szélgörcs kínozta ember megkönnyebbülésének a tónusa olvadt össze benne. Ezt hallhatta Gaál kartárs két szerelmes igen, föltétlenülmégholnap között, s ennek az elidegenítő „v” effektusnak a lét-megvilágító brutalitása kellett volna, hogy meggyógyítsa az igazgatóhelyettest.
A történet itt nem ér véget, de most csak az eredményt mondom: állapotába nem állt be javulás, sőt előléptették, én pedig azóta másutt és másként...