„Százkét napig a tálibok foglya voltam”

A tálib uralom alatt a nőknek tulajdonképpen mindegy volt, hogy otthon vagy egy börtön falai között élnek – nyilatkozta lapunknak Margrit Stebner, a Shelter Now keresztény humanitárius szervezet munkatársa, aki hét társával összesen százkét napot töltött a tálibok fogságában.

Ma már tudják, hogy hiba volt augusztus 5-én visszamenni a kabuli irodába. Margrit Stebner és kolléganője csak a széfben hagyott pénzt és dokumentumokat akarta elhozni azon a vasárnap reggelen. A helyzet akkor már napok óta pattanásig feszült volt, amerikai munkatársaikat ugyanis két nappal korábban letartóztatták a tálibok. A miértekre senki nem tudta a választ. A Shelter Now többi alkalmazottja úgy határozott, hogy elhagyja az országot és Pakisztánba utazik – ezért is akarták a még hátramaradt iratokat magukhoz venni. Azt azonban akkor még nem sejtették, hogy az irodát addigra már megszállták a tálibok.
„Egy hajdani nevelőtáborba vittek minket, ahol rendszerint 1500 fiú lakott” – emlékezik vissza Margrit Stebner. Az intézetet időközben bezárták, és női börtönné alakították át. A tálibok nem tétlenkedtek, és rövid időn belül mind a nyolcukat letartóztatták. Négyen voltak Németországból, ketten az Egyesült Államokból és ugyancsak ketten Ausztráliából. A Shelter Now afganisztáni vezetőjét, a német Georg Taubmannt férfibörtönbe csukták, a nőket pedig harminc afganisztáni asszonnyal zárták össze. Margrit Stebner szerint a szervezet munkatársainak több kiváltságuk volt, mint az afgán nőknek. Szűrt vizet ihattak, és ennivaló is több jutott nekik, ám ez a megkülönböztetett bánásmód nagyon bántotta őket. „Előfordult, hogy visszautasítottuk a különadagot, mert nem akartuk, hogy az asszonyok sóvárogva nézzék, ahogy falatozunk. Így végül ugyanazt ettük, amit ők” – mondja a 43 esztendős német asszony. Ennél azonban sokkal fájdalmasabb volt nekik, amikor az afgán nőket kivonszolták az udvarra, és a szemük láttára megverték őket.
A Shelter Now munkatársai több börtönben is raboskodtak, és volt olyan időszak, amikor minden éjszakát máshol töltöttek. A legroszszabb körülmények mégis talán az első helyen voltak. Kabulban a női börtön két épületből és egy nagy udvarból állt. Az egyik házban két szoba volt. A nagyobbikban éltek az afgánok, a másikban pedig ők heten voltak összezárva. A piciny szobában meglehetősen szűkösen voltak, így gyakran megesett, hogy valamelyikük kint aludt az udvaron. Nyáron, amikor még meleg volt a levegő, az afganisztáni nők közül is sokan a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. A körülmények végtelenül egyszerűek voltak. A börtön maga nagyon koszos volt, ágy gyanánt pedig néhány kétes tisztaságú matrac szolgált. A foglyoknak egy mellékhelyiséget kellett megosztaniuk, és a napok múltával ez mind kényelmetlenebb és koszosabb lett.
A börtön mindennapjai kezdetben meglehetősen egyhangúan követték egymást, ám mindig akadt egy kis idő olvasásra vagy beszélgetésre. Vacsora után rendszerint összegyűltek, közösen imádkoztak, diskuráltak. Akadt, aki dalokat komponált vagy levelet írt a szeretteinek. Arra a kérdésre: a tálibok nem vették-e rossz néven, hogy foglyaik imádkoznak és a Bibliát olvassák, Stebner asszony határozott nemmel válaszol. „Nem tiltották meg, hogy keresztény legyél és azt sem, hogy a hited szerint élj” – közli. Ami problémát jelentett Afganisztánban, az az volt, ha valaki egy mozlimot át akart téríteni a keresztény hitre. A tálibok éppen ezt vetették a Shelter Now munkatársainak szemére, ám Margrit Stebner kategorikusan visszautasítja a vádakat. A tálib fegyőrök mindamellett respektálták, hogy külföldi foglyaik hívő emberek, így probléma nélkül forgathatták a Bibliát, és imádkozhattak is.
Kezdetben még az afgán nőkkel is szóba elegyedhettek, ezt azonban a tálibok később megtiltották. Margrit Stebner szerint nem volt olyan óriási különbség aközött, hogy a nők otthon vagy a börtönben tengették napjaikat. Afganisztánban az asszonyok nagyon visszavonultan éltek, bezárva otthonaikba, mintha csak egy börtön lakói lettek volna. A különbség annyi volt, hogy a börtönben némiképp zordabbak voltak a körülmények. Az afganisztáni foglyokat egyébként teljesen nevetséges okokból zárták be – véli a kabuli börtön egykori foglya. Ott volt például az a két fiatal nő, akik úgy nyitották ki a kertajtót, hogy nem volt rajtuk a földig érő fátyol, a burka. Aztán volt ott egy tizenkét éves kislány is, aki megszökött a férjétől. Ő ugyanis már házas volt, gyerekfejjel kellett frigyre lépnie. De a foglyok közt akadt egy fiatal lány is, akinek az apját meggyilkolták. Ma sem tudni, miért, az egész családot rács mögé dugták, anélkül, hogy bármi bűnt elkövetett volna. Teljesen indokolatlanul. Vagy ott volt az a tízéves kislány, aki férfiruhába bújt, és gyümölcsöt árult az utcán. Afganisztánban ez a nőknek szigorúan tilos, ezért került ő is a börtön lakói közé.
Arra a kérdésre, hogy mi volt a legnehezebb ezekben a napokban, Margrit Stebner néhány pillanatra elnémul a telefon másik végén. Majd kiböki: az izoláció. Hogy teljesen el voltak vágva a külvilágtól. „Nem vehettük fel a kapcsolatot a családtagjainkkal, senki nem tudta, hogy hol vagyunk. Nem tudtuk, hogy mi történik körülöttünk vagy a nagyvilágban. Nagyon rosszul voltunk tájékoztatva.” A szeptember 11-i eseményekről viszonylag hamar értesültek a börtönlakók, a tálibok szemlátomást örültek a merénylet hírének.
Azt, hogy mi is történt valójában, Yvonne Ridleytől tudták meg, attól a brit újságírónőtől, aki papírok nélkül, illegálisan próbált bejutni az országba, ezért a tálibok letartóztatták. Három napot töltött velük a börtönben.
A Shelter Now munkatársai egyébként, így Margrit Stebner is, már évek óta Afganisztánban tevékenykednek. Adományokat gyűjtenek a rászorulóknak, segélyeket és élelmiszert osztanak, gondoskodnak a menekülttáborok lakóiról, új házakat építenek nekik, vagy megpróbálják a régieket felújítani. Kabulban árvaházat emeltek az utcagyerekeknek, a pakisztáni Pesavarban pedig naponta meleg ételt és friss vizet osztottak a menekülttáborok lakóinak. „A nyomor nagyon nagy, mindig akad tennivaló” – meséli Stebner asszony, majd hozzáteszi: az emberek nemcsak a háborútól szenvednek, hanem a szárazságtól és az infrastruktúra hiányától is.
A tálibok ellenben hittérítéssel vádolták a Shelter Now munkatársait, akik mindezt mondvacsinált ürügynek találták. A német asszony elmondja: a szervezet alkalmazottai már évek óta a tálibok között éltek, tudták, hogy mit szabad és mit nem. Ha a vád valóban megállta volna a helyét, akkor már réges-régen lecsukták volna őket. Bizonyosra vették akkoriban, hogy a tálibok kirakatpert akartak rendezni, és a külföldieket túszként akarták fogva tartani.
Kezdetben egyébként nem is mondták meg nekik, hogy bírósági eljárás folyik ellenük. Egy napon autóba ültették a kis csapatot, és a legfelső bíróságra hajtottak velük. „Elég nagy meglepetés volt” – emlékezik vissza Margrit Stebner. Mivel ragaszkodtak a védőhöz, így hivatalból rendeltek ki egyet. Három hetet kellett várniuk, míg megérkezett. A procedúrának tulajdonképpen a bombázások vetettek véget. Margrit Stebner és társai ekkor már nem Kabulban, hanem Gazniban raboskodtak. A fővárostól délre fekvő településen egy novemberi napon felkelés tört ki, így esett meg, hogy a foglyokat nem a szövetségesek és nem is az Északi Szövetség emberei szabadították ki, hanem az utcán ujjongó emberek egyike. Az elcsigázott foglyokat végül az amerikaiak helikopterrel szállították Pakisztánba. S hogy mi történt volna, ha nem indulnak meg a bombázások? Csak találgatni lehet. A tálibok valószínűleg Kandahárba vitték volna őket, és ez bizony nagyon rossz lett volna a Shelter Now kis csapatának.
Stebner asszony reménykeltőnek tartja az afganisztáni hatalomváltást, és bízik abban, hogy végre demokratikus kormánya lesz a közép-ázsiai országnak. Azt mondja, ha megkapja a vízumot, újra visszamegy Afganisztánba. Sok még a tennivaló...