Tengiztől a Niagara Klubig

A vadkapitalizmus viharai lassan elcsendesülnek. A nagy kaszálás ideje lejárt. Sokan már el is felejtették a keleti piacokat, gyorsan arattak, aztán továbbálltak. Nem volt más választásuk. Mások türelmesen kivárták a hullámok elsimulását, és hosszabb távra berendezkedve máig ebben a régióban építik kapcsolataikat – sikerrel.

Közéjük tartozik Hegedűs Ferenc, a Szomex Kft. igazgatója, aki tíz éve indult el ezen a rögös úton. Az idő tájt, amikor felbomlott a Szovjetunió.
A csendes ukrán kisvárosban, Poltavában ráérősen csordogál az élet. Majdnem úgy, mint tíz évvel ezelőtt, amikor az országot még Szovjetuniónak hívták. Az egykor évente 25-30 ezer tangóharmonikát előállító üzem kéményén megkopott, de azért még látszik az egykor odamázolt vörös csillag. A régi kulisszák mögött azonban új élet kezdődött. A Niagara Klub éttermével, bárjával, biliárdszalonjával és kétszer két pályás bowlingtermével persze még apró sziget az átalakuló posztszovjet környezetben. A létesítmény magyar résztulajdonosa, Hegedűs Ferenc a térséggel együtt hosszú utat járt be az elmúlt évtizedben.
– A moszkvai szerszámgépipari egyetem, a Sztankin elvégzése után, kezdő mérnökként 5200 forintot kerestem a Tungsramban. Két nap alatt összerúgtam a port a főnökömmel, aki nem engedett angolt tanulni, a Mahart munkásszállóján laktam, ahol még tífusz ellen is beoltottak, így aztán hamar elegem lett az egészből. Jelentkeztem a Vegyépszernél, és a következő évben már Tengizben dolgoztam, havi 37 ezerért. Három évet húztam le ott, meglehetősen nehéz körülmények között. Nyáron 45 fokos melegben napi 12 órát dolgoztattak bennünket. Sokan nem bírták ezt, de én úgy gondoltam, mikor húzzak, ha nem fiatalon – emlékezik az üzletember.
Időközben itthon nagyot fordult a világ, egymás után alakultak a magánvállalkozások. Hegedűs Ferenc cége a nagy lehetőségekkel kecsegtető egykori birodalom irányában tapogatózott. Az öt moszkvai és a három tengizi év tapasztalata azonban vajmi keveset ért az üzlet zavaros világában. De rámosolygott a szerencse. Összeakadt két Magyarországon kereskedő novoszibirszki fiatalemberrel, és évekig ez a kapcsolat éltette a céget. Hiába, ezen a piacon személyes kapcsok nélkül nem működik az üzlet.
– Kiindulópontjaink Novoszibirszk, az Urálon túli Kurgan térsége, Ukrajnában pedig Poltava voltak, és azóta is főként ide összpontosítjuk a tevékenységünket. Utolsóként a Szomex Kft. adott el Videoton tévéket Novoszibirszkben, de leálltunk vele, mert a gyár még egy szakszerviz felállításában sem volt hajlandó segíteni. Emellett klasszikus élelmiszer-ipari termékekkel foglalkoztunk, üdítőitalból például évi kétmillió litert vittünk ki – meséli.
Igazi zsibvásárhoz hasonlított ebben az időben a keleti kereskedelem. Üdítőtől a fán keresztül traktoralkatrészekig mindent forgalmaztak az oda exportáló cégek. Sok tételből állt az árulista, hiszen mindegyikben volt 50-100 százalékos „tartalék”. Ha lementek az árral, még akkor is maradt 20-30 százalékos nyereség. Ez az idő azonban hamar tovatűnt, tisztulni kezdett a piac, szűkült a termékskála, és a csökkenő, 15-20 százalékos hasznon is hamar osztozni kellett a partnerrel.
– Vad világ volt ez! – mosolyodik el Hegedűs. – Panaszkodnak például a partnereink, hogy egy magyar cég a miénkénél 30 százalékkal olcsóbban adta a Top Joy üdítőt. Megtehette, hiszen az exportár 30 százaléka volt a szubvenció. Egy 40 centes almalé, papíron két dollárért exportálva, 60 cent szubvenciót hozott a konyhára. Aki erre játszott, fillérekért adhatta az árut, csak arra ügyelt, hogy minél előbb kiürüljön a vagon. Ezt sokan kihasználták, aztán megszedve magukat eltűntek a ködben. Mi nem mentünk ebbe bele, így még mindig itt vagyunk a piacon, és elmondhatom, hogy tíz év alatt egyszer sem fenyegettek meg, máig nyugodtan utazom Oroszországba – vázolja büszkén a hosszú távú siker titkát.
Nem rejti véka alá azt sem, hogy 8-9 millió dollárnyi termék exportálása után, az 1998-as válság idején úgy érezte, itthon cserbenhagyták. A magyar export egyik komoly akadálya egyébként is a tőkehiány volt. Ezen segített az, ha nyugodt időben a gyár adott 30-45 napos haladékot, hitelhez jutni viszont nem volt egyszerű.
– Az Eximbank például akkor sem akart támogatást adni, amikor 22 milliós hitelhez 50 milliós ingatlanletétet biztosított a cég, százszázalékos hazai alapanyagból százszázalékos exportot produkált, ráadásul hátrányos helyzetű térségből. Végül úgy kaptam meg a hitelt, hogy kivertem a balhét – csap az asztalra mérgében még ma is Hegedűs.
Az is problémát okozott, hogy a hazai gondolkodás sok tekintetben a gyors változások után kullogott. A minőséghez képest túl magasak voltak az árak. Meg kellett tanulni, hogy már ott sem lehet akármit eladni, hiszen dollárral fizetnek, és ehhez jön még a nyugati konkurencia is, amely elsősorban tőkefinanszírozással igyekszik piacot nyerni.
– Az egyik üdítőfajtából például egymillió dollárnyit exportáltunk, és a partner két százalék értékben reklámanyagot kért a termék bevezetéséhez. Az itthoni gyártótól azonban alig tudtunk kikunyerálni néhány matricát. Ezután átálltak a finn üdítőre, és az első szállítmány után már kaptak egy kisteherautót, amellyel a városban teríthették az árut. Ha valaki keresni akar valamit ebben a régióban, nagyjából olyan feltételeket kell teremtenie, mint amilyeneket a nyugatiak teremtenek – világít rá a a változások lényegére az üzletember.
Közben azért a hazai hozzáállás is alakult, így a helyi viszonyokhoz igazodva konszignációs raktárak létesültek, vegyesvállalatok alakultak, és sok esetben már kihelyezték a termelést is. E változás nem véletlen, hiszen a lehetőségek még mindig óriásiak. A vásárlóerő errefelé is nő, a piac hatalmas, a magyar élelmiszerek ismét piacképesek, külkereskedelmi deficitünk pedig e relációban több, mint ami elvárható. Ennek csökkentését segítheti a térség országonként változó, de érezhető piaci átalakulása.
– Oroszországban már jobban működik a kapitalizmus, míg Ukrajnában még előfordul, hogy az áru vámtétele útközben emelkedik ötről huszonöt százalékra, vagy az önkormányzat teljesen illegálisan tízszázalékos fejlesztési illetéket kér a befektetett összeg után. A gazdaság azonban itt is fellendülőben van, és nő a piac kiszámíthatósága is – ecseteli a különbségeket Hegedűs.
Ezzel ismét visszakanyarodunk az egykori tangóharmonika-gyár öt évvel ezelőtti privatizációjához. Az üzem egy évvel korábban tönkrement, a kétezer dolgozóból háromszáz maradt, azok is csak a fizetésükért jártak be.
– Sajnos a mentalitás lassan változik – tárja szét a karját Hegedűs. – A munkaerő olcsó, de a termelékenység is alacsony. Míg Magyarországon a nyolc órából hat és felet valóban dolgoznak az emberek, amott még sohasem sikerült elérni az ötórás átlagot. Ezen a magasabb bér sem segít. Hiába fizetnek ugyanis valakinek azért, hogy két métert ugorjon, ha képtelen rá, pénzért sem megy. Így ha valaki húsz éve a deci vodkával kezdi a napot, ki lehet rúgni, de akkor sem mond le róla. Ezen csak a generációváltás segít – vélekedik Hegedűs Ferenc.
A jókedvre pedig az adhat okot, hogy fizetőképes kereslet már ott is van például a luxusszolgáltatásokra. A szocializmus maradványa, hogy a pénzt még sokszor titkolják, az üzletemberek jelentős része nem mer úgy élni, ahogyan megengedhetné magának. Egy nyolcszáz dolgozót foglalkoztató cég tulajdonosa például egy ötödik emeleti, háromszobás lakásban szerénykedik ötödmagával.
A szuper és drága szaunákba azonban csak ismeretséggel lehet bejutni, de a szintén nem olcsó bowlingnál is sorban állnak a szabad pályáért. Ez a réteg Ukrajnában már megengedi magának a luxust, Oroszországban még inkább, és mind többet vásárol(hat) az átlagember is.