A mesemondó Andersen és a Rózsák Mestere

En Digters Bazar, azaz Egy költői bazár címmel számolt be napkeleti (és afrikai) utazásának élményeiről a nagy dán mesemondó, Hans Christian Andersen. Törökországból hazafelé tartva 1842-ben megállt néhány napra Pest-Budán is, és ha már itt járt, alaposan körül is nézett.
A nagy mesélő fővárosunkra vonatkozó észrevételeiből kitetszik, hogy a „mesés keletről” jött a szerző, és nehezen szabadul az ottani bazárok és furcsaságok holdudvarából. Számára a Duna-parti város is kelet még egy kicsit. Az is igaz viszont, hogy van egy olyan közismert mondás, miszerint ha valaki keletről jön hozzánk, itt érzi meg először a nyugati kultúra jelenlétét, aki viszont nyugatról látogat hozzánk, először érzékel valami keveset a napkelet levegőjéből. Ilyesfélét érezhetett a híres dán is Pest-Buda vendégeként.
„Micsoda kilátás! De hogyan is lehetne ezt szavakkal lefesteni? Hogy volna érzékelhető a napfény, amely beragyogta a szemünk elé táruló látványt. A pesti épületsor: a part mentén mintha palota állna palota mellett, milyen élet és mozgalmasság! Magyar gavallérok, kereskedők, görögök és zsidók, katonák és parasztok csak úgy tolonganak. Éppen Szent Medárd-napi vásár van. A túlsó parton, a magas, pázsitzöld hegy lábánál kisebb, tarka házak sorakoznak… Ez Buda, Magyarország fővárosa: a vár, a magyar Akropolisz, fehér falaival a zöldellő kertek fölé emelkedik. Hajóhíd köti össze a két várost…” – lelkendezik a Duna-part panorámáját festve.
A táj bemutatása után a sokaság részleteinek ecsetelésébe fog. Lovas kocsik gördülnek át a hídon, és katonák masíroznak villogó bajonettel. Odébb „paraszti processzió” vonul, ragyogó keresztjét a magasba emelve, ájtatos énekszóval. A folyam hajóktól és főként tarka csónakoktól hemzseg. „A csónakosok mind majdnem meztelenek, de háromszínű sapka van a fejükön… A katonai úszóverseny zajlik most le itt, tisztek és kadétok úsznak versenyt a Szent Gellért-hegy irányában, de visszafelé, a folyó sodra ellenében úszniok lehetetlen volna, ezért zeneszóban, zászlókkal díszes csónakokban eveznek fölfelé…”
Ezután Andersen a kávéházak és a vendégfogadók felett tart szemlét. Tetszenek neki a Bécsre emlékeztető üzletházak, kirakatok, rajtuk a cégtáblák és allegorikus rajzok. Megemlít egy furcsa fát a Duna-partról, az „itteni őserdő utolsó emlékét”, melynek hatalmas törzsébe – ez talán népszokás lehetett Pesten – „minden vándorló mesterlegény belevert egy-egy szeget, amíg csak hely akadt, ahová beverhette, míg a fából „vasfa” lett. Ilyen dorongja Herculesnek sem igen lehetett…”
Utal még a szerző a néhány esztendővel korábbi rettenetes árvízre, mely az egész Pestet szinte romba döntötte. Örömmel konstatálja, hogy a város újjáépült. Megemlíti a pesti meg a budai színházakat, egyikben épp a nagy muzsikus, Mendelssohn Pál-oratóriumát lehet meghallgatni. „A leghíresebb költőnek Jósikát mondják, különösen Csehek Magyarországon című regényét dicsérik.” Úton-útfélen azt kérdik a dántól, mit ismer irodalmunkból, mire ő pironkodva feleli, hogy csak Széchenyi lovakról írott munkáját, melyet „éppen legkedvesebb barátom fordított”. Érzékeli a Széchenyi iránti közmegbecsülést is, mint írja: „A képe ott látható minden könyvkereskedés kirakatában.”
Végül beszámol egy meghökkentő találkozásáról. Elmegy meglátogatni Gül Baba emlékművét Budán, és ott látja azt a porlepett török zarándokot, akit Konstantinápolyban is látott, és aki gyalog jött el onnan idáig, hogy leborulhasson a Rózsák Mestere sírja előtt.