Először döbbenten nézték, majd megmosolyogták a szemtanúk a lelkes próbálkozókat. Az idő őket igazolta, hiszen rövidesen a síelés hazánk egyik elismert sportjává nőtte ki magát. A fent említett kísérletet követően lassan egyre többen kezdtek hódolni az ismeretlen őrületnek, és ehhez a lassan benépesülő Svábhegy új lakói is csatlakoztak. 1920-ra elkészült a nagy sánc és egy gyakorlósánc a síugróknak. Számos fővárosi sportegyesület is felfedezte az új sportágat, és síházat épített ki a Normafa környékén, ahol hosszabb tartózkodás esetén szállás és ennivaló várta a vendégeket. Eleinte csak a Normafától Budakeszire vezető túraútvonalat használhatták a sífutás szerelmesei, ám hamarosan már az Anna-réttől vezető lesiklópályát, és a Kis- és a Nagy-Egyetemi lejtőt is igénybe vehették a síelők. Az eredetileg fából készült síugró sáncokat rövidesen betonra cserélték, és a nyáron kirándulókat szállító fogaskerekűt átalakították a téli sportolók és sporteszközök szállítására is. Így aztán a Városmajortól egyenesen a hegytetőre juthatott sílécestől, szánkóstól a sportolni vágyó. A síugrópályákat hamarosan nyári használatra is alkalmassá tették némi műhó és műanyag burkolat segítségével. Az utóbbi évtizedekben egy felvonót és egy kivilágított lesiklópályát adtak át a Svábhegyen; az utóbbi segítségével már a sötétség sem szabhatott gátat a lelkes síelőknek. Az egyre terjedő autóforgalom, a parkolási gond az egyetlen ok, ami ma talán elveheti a síelni vágyó és autóval érkező idelátogatók kedvét a kedvező fekvésű, városon belüli lesiklótereptől.
A síeléssel párhuzamosan a múlt század elején az addig kizárólag a gyerekek téli szórakozásának tekintett szánkózás is elterjedt. Az első jelentős, 1,25 km hosszú pálya a fogaskerekű Széchenyi-hegyi állomásától a Karthauzi úton a svábhegyi megállóig tartott.
Ferencváros
Robbie Keane: Ha ez nem motiváció nekünk, akkor nem tudom, hogy mi
