Egy kalap alatt

Már hetek óta a szavak háborúja dúl India és Pakisztán között, kölcsönös fenyegetőzésekkel, vélt és valós csapatösszevonások hírével, diplomáciai fricskákkal borzolva a kedélyeket. A pattanásig feszült helyzet kiváltója egyértelműen az újdelhi parlament, az indiai demokrácia jelképe elleni decemberi támadás volt, de a konfliktus alfája és ómegája – mint már annyiszor az utóbbi ötven év közös indiai és pakisztáni történelmében – újfent Kasmír.
Retorikájában mindkét ország nyilvánvalóan elment addig, ameddig csak lehetett, kipuhatolva ezzel amerikai szövetségesük tűrőképességének határát. Az Egyesült Államok azonban belefelejtkezni látszik az afganisztáni hadjáratba, és üres szólamokon túl egyebet sem tesz a a két atomhatalom közti feszültség lecsillapításáért. Közvetíteni is Tony Blair brit miniszterelnököt küldte a térségbe. A légicsapásokat megelőzően Indiának és Pakisztánnak tett amerikai ígéretek mintha kissé a jelentőségüket veszítették volna, Washington most nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy a két ellenséges ország képviselői a hétvégi nepáli regionális együttműködési konferencián megegyezésre jutnak. Azt bizony várhatják, hiszen szóvivője útján Atal Behari Vadzspaji indiai miniszterelnök megüzente, hogy nem hajlandó egyeztetni pakisztáni kollégájával. Újdelhi szerint Iszlámábád nem lép fel hatékonyan a pakisztáni székhelyű szélsőséges iszlám csoportokkal szemben, csupán „látszatintézkedésekkel” kábítja a nemzetközi közösséget.
Hiábavalónak bizonyultak tehát azok a remények, miszerint az afganisztáni hadjárattal egy füst alatt megoldható lesz majd Kasmír helyzete is. Az afganisztáni skatulyát nem húzhatjuk rá a kasmíri problémára, az iszlám szeparatistákat pedig nem lehet egy kalap alá venni az afganisztáni tálibokkal. Már csak azért sem, mert a terrorizmusnak a mai napig nincs megfelelő definíciója. Miközben India egyenlőségjelet tesz a kasmíri szeparatisták és a terroristák közé, addig Pakisztán „morálisan és politikailag” támogatja a tartomány függetlenségéért küzdők harcát. Iszlámábádban úgy érzik, hogy már így is túl nagy teret engedtek Újdelhi követeléseinek, a szubkontinesnyi ország vezetői szerint azonban a pakisztániak erőfeszítései fikarcnyit sem érnek.
Kasmír ügyében évtizedek óta nincs előrelépés, a közeljövőben várhatóan nem is lesz. Mind Atal Behari Vadzspajinak, mind Pervez Musarraf pakisztáni elnöknek csekély a mozgástere. Politikai öngyilkosságot követ el ugyanis az az újdelhi vagy iszlámábádi vezető, aki túlzott engedményeket tesz a tartomány ügyében. Pakisztán, amely szívesen országhatárain belül tudná az India ellenőrizte tartományrészek muzulmán lakosait, örömmel módosítaná a mostani status quót, ez a lépés azonban hosszú távon a heterogén népességű India esetleges szétesését eredményezné.
Vitathatatlan, hogy Kasmír ügyében a két ország külső (értsd: amerikai) segítség híján nem tud egyről a kettőre jutni, Washington azonban meglepően visszafogottan reagált a két atomhatalom konfliktusára. S a dolgok fonákja is valahol ebben rejlik: az amerikaiak segítsége nélkül nem lesz béke a tűzpárbajoktól és határvillongásoktól hangos tartományban, ám olyan béke, amelyet Washingtonban elképzelnek, valószínűleg sohasem fog megvalósulni. A békét kasmíri módra ugyanis még nem találták fel.