Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az érettségi találkozók kellemes vagy fájdalmas események-e. Kétségtelen, hogy az első kettő, az öt- és a tízéves még nem idézi fel szükségszerűen az idő múlásában rejlő melankóliát, hiszen egy 23–28 éves ember aligha busong az öregedés és a közeledő elmúlás felett. De hát többnyire a születésnapunkat is megünnepeljük és igyekszünk kellemessé tenni, habár ott csupán rólunk van szó, nem egy egész osztályról, s vajon van-e értelme fájdalommal fogadni az önmagunkkal való kései találkozást. Egy ilyen, az együtt töltött éveket felidéző összejövetel hangulatát az határozza meg, hogy kik azok, akik eljönnek rá, s kik azok, akikre már csak emlékezhetünk.
A tűnődést abbahagyva hadd mondjam el, nemrégiben részt vettem a pápai Türr István Gimnázium 4/C osztályának 45 éves érettségi találkozóján, s bizonyos nosztalgia támadt bennem a tűnt idők után, de semmiféle kényelmetlenséget vagy rossz érzést nem éltem át. Azt hiszem, hajdani osztályfőnökünk, Csapó Gyula, aki több nemzedékbe plántálta be az irodalom (főként a magyar irodalom) szeretetét, jó érzéssel tekintett volna ránk, ő nemcsak azért, mert sírját megkoszorúztuk, hanem azért is, mert bizonyos értelemben megőriztük az eszményeit, amelyek hajdan, 1952–56 között nem voltak igazán időszerűek. Mit mondjak: a 4/C kilenc kitűnő érettségi bizonyítványával, hét (!) orvosával, 80 százaléknyi diplomásával a magyar értelmiséget és középosztályt látszott képviselni, s olyan négy együtt töltött esztendőre emlékezett, amely a szocializmus vaskorában a polgári-nemzeti értékek tiszteletére nevelt.
Pedig a Türr István Gimnázium, amikor mi odajártunk, már nem volt egyházi iskola, sőt, a „C” osztály heti nyolc órában tanult orosz nyelvet; ez volt az első úgynevezett orosz tagozatos évfolyam, úgy válogatták össze a város és környéke különböző általános iskoláinak legjobb tanulóiból. De az osztályfőnök, Csapó Gyula latinul és görögül tudott, életeszménye a kalokagathia, a testi-lelki derékség volt. Emlékeinkben elmélyedve rájöttünk, hogy ezt az osztályt nem a szocializmus szellemében nevelték. Őszintén szólva – ebből a szemszögből is – jó volt osztálytársaimra néznem; köztük nem én alkotom a kisebbséget, ellentétben szakmámmal, az újságírással.
Örömünkre szolgált, hogy részt vett a találkozón két egykori tanárunk, Tóth József, aki testnevelést és Varga Károly (Sztántye), aki orosz nyelvet tanított. Sztántye Goethétől avanzsált át Puskinhoz a kor igénye szerint, de Bek A volokolamszki országútját már nem tanította nekünk. Tóth Józsefről nem tudom pontosan, hány éves. Biztosan nyolcvan elmúlt már. Csapó Gyula teniszpartnere volt a kalokagathia szellemében. (Én anno hármasugrásban és matematikában tűntem ki, ami irodalmár körökben nem megszokott.) Most tornatanárom velem szemben ült a gyönyörűen felújított Griff Szálló éttermében (abban az épületben, ahol egykor Sisi királyné is táncolt, majd némi idővel később szovjet katonák tüzelték fel a parkettát), s azt kérdezgette tőlem, „megnyerjük-e a 2002-es választásokat”. Ezt a kérdést akként variálta: „ugye nem jönnek vissza ezek a vedlett kommunisták?” A többes szám első személy használata azt jelentette, hogy a nyolcvan-egynéhány éves tanár úr azonosul például Kövér Lászlóval, akit szintén tanított valamikor, s azonosul velem, akinek írásait ismeri. Várakozásának és vágyakozásának semmi köze nincs az önérdekhez és a hatalomvágyhoz, egyszerűen úgy érzi, hogy érdekei egybeesnek a jelenlegi kormány által deklarált értékekkel, a szocialistákkal pedig – bár életének döntő részét uralmuk alatt élte le – nem vállal közösséget. Nyolcvan felett az ember lehet önzetlen.
Azt kell hinnem, a jobbközép választási szövetség felelős azért is, hogy a Tóth Józsefhez hasonló emberek ne csalódjanak. Hogy a 4/C nyolcvan százaléka korosztályunk trendjével ellentétben miért támogatja a polgári kormányt, én nem tudom...