Európai iskolákban tanult az Akadémia tervezője

Csak építészkörökben ismerik ma Szkalnitzky Antal nevét, pedig már pályája elején külföldi sikereitől volt hangos a magyar sajtó, nem sokkal később pedig itthon is elismerték tudását. Életpályája korai halála miatt azonban csonka maradt, s bár számos fővárosi munkája semmisült meg azóta, sok épület – köztük a Magyar Tudományos Akadémia – még közel másfél évszázad múltán is tanúskodik biztos mesterségbeli tudásáról.

Szkalnitzky Antal 1836-ban született a baranyai Lakon. A jobbára német ajkú falu Habsburg Albert főherceg birtokának központja volt. Területén mintagazdaság üzemelt, ahol jószágigazgatóként dolgozott és három gyermekével élt Szkalnitzky György. Fiuk, Antal először a pécsi cisztercita gimnáziumban és a prágai főreáltanodában, majd a bécsi Polytechnikumban tanult. Albert főherceg híres volt alkalmazottairól való gondoskodásáról, amiről a birtokain létesített iskolák, kórházak és egyéb szociális intézmények is tanúskodtak. Az egykori dokumentumok szerint a viszonylag jómódú és kiváló szellemi képességű ifjút is támogatta pályaválasztásában, Szkalnitzky így a Monarchia ekkoriban legrangosabb műszaki főiskoláján, a bécsi Polytechnikumban, majd ennek befejeztével Berlinben, az Építészeti Akadémián folytathatta tanulmányait.
Az ifjú építésztanonc a tájképfestési és alakrajzolási gyakorlatokon kívül régészeti előadásokat hallgatott, és rendszeresen utazott. Tanulmányútjai során bejárta Szászországot, Poroszországot és Magyarországot, Erdélyt, Horvátországot, Dalmáciát, sőt Észak-Itáliát is. Visszatérve Berlinbe – a külföldiek közül elsőként – megkapta az Építészeti Akadémia Ezüstérmét, a tanintézet legnagyobb kitüntetését, majd egy koncertteremre kiírt pályázat első díját is. Rövidesen Párizsba utazott, amelynek a világ építészetére gyakorolt hatása ebben az időben egyre nőtt. Párizs rohamosan fejlődött, új palotákat és sugárutakat emeltek egymás után. Az itteni leghíresebb építészeti tanintézet, az École des Beaux-Arts előadásait látogatta Szkalnitzky is, majd ismét útra kelt, és először a francia vidékkel, majd Angliával ismerkedett. Az angol út a neogótika iránti érdeklődését keltette fel, de épületgépészeti és vasépítészeti ismereteit is fejlesztette.
Tíz év távollét után, 1861-ben, a megszerezhető teljes elméleti és gyakorlati tudás birtokában tért haza. Rögtön jelentkezett a Magyar Tudományos Akadémia épületére kiírt tervpályázatra, amelyet meg is nyert, klasszicista stílusú, de hellenizáló elemeket is magán viselő tervével. Az Akadémia épülete 1865 végére készült el, amelynek azonnal levelező tagjává is választották, alig harmincévesen. Az elkövetkező évek dokumentáltan egyik legsikeresebb építészeti irodája volt a Szkalnitzky-Koch, amelyet régi barátjával és időközben már sógorával, Koch Henrikkel vezetett. Régi baráti kapcsolatuk akkor mélyült el, amikor Szkalnitzky 1862-ben oltár elé vezette Koch Antóniát, Henrik húgát. Ekkor hozták létre közös irodájukat is, a Horváth-házban, a mai Kossuth Lajos utcában. Kettejük közül Szkalnitzky volt az igazi tehetség. Számtalan köz- és magánépület terve került ki a keze alól, amelyek közül leghíresebb talán az Egyetemi Könyvtár, a Nemzeti Színház, a Hungária Nagyszálló, a Thonet-udvar vagy az Oktogon palotái. Vidéki munkái is jelentősek voltak, a hajdúhadházi templom, a debreceni, az aradi és a székesfehérvári színház vagy a szegedi főreáliskola legjobb munkái közé tartoznak. Míg első munkáin a berlini Schinkel-iskola klasszikus-hellén hatása érződik, később a romantikus-historizáló, majd az olasz reneszánsz jegyei tűntek fel. A neoreneszánsz egyik első hazai mestere volt, aki tanári tevékenységével sokat tett a stílus itteni meghonosítása érdekében is. A kortársak szerint impulzív, örökké tevékeny, gyakran megfontolatlan ember volt, akiben hatalmas szakmai becsvágy égett.
Egyik alapítója és haláláig az igazgató-választmány tagja volt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat néven 1861-ben – a honi művészet és művészek támogatására – létrehozott szervezetnek. A szellemi élet kiemelkedő képviselőinek bizalmát is elnyerte, így Ybl Miklós, Dessewffy Emil, Eötvös József, Arany János, Toldy Ferenc vagy Trefforrt Ágoston is gyakran látogatták irodáját.
Fényes karrierjének korai halála vetett véget. Utolsó öt évében rendszeres gyógykezeléseken vett részt, végül a lipótmezei „tébolydában” ápolták. Agysorvadás végzett vele 1878-ban, mindössze negyvenkét évesen. Utolsó útjára családtagjain kívül az Akadémia, a Műegyetem és a Magyar Mérnök- és Építész Egylet számos tagja kísérte el. Síremléke a vízivárosi temető felszámolásakor a németvölgyi temetőbe került, ám annak 1970-es bezárásakor kiváló építészünk sírkövének végleg nyoma veszett.