Kazinczy, a széphalmi remete emlékei

Kazinczy Ferenc sosem élt a fővárosban. Széphalmon, a Sátoraljaújhelytől északra fekvő településen töltötte napjait. Valaha, kétszáz esztendeje itt dobogott a magyar irodalom szíve. A „széphalmi remete” mauzóleuma ma a község fő nevezetessége. Tudni kell: a falut hajdan Kisbányának hívták, a patetikus Széphalom nevet az író adta a településnek.
Kazinczy sokat utazott, és bejárta jószerivel az egész Kárpát-medencét. A sors fintora: leghosszabb útjára nem önként ment, hanem – vitték. Kufsteinbe, ahová a Martinovics-féle összeesküvésben játszott szerepe miatt került. Életének erről a keserves időszakáról írta fő művét, a Fogságom naplóját.
A „széphalmi remete„ utazásairól levelekben számolt be. Csöppet sem érdektelen, hogyan látta az igencsak terebélyesülő Pestet és Budát, „hazám anyavárosát”, ahogy az ikertelepülést nevezi.
Első, pest-budai vonatkozású feljegyzése 1777-ből való. Az utolsó pedig halála évéből, 1831-ből. Közben több mint félszáz esztendő futott el, és az író leveleiből – mint egy film – hol gyorsabb, hol tempósabban pergő kockáiból kibontakozik a Duna-parti város képe.
„Édes álom-e vagy valóság, amit látok? Budának utcáin nem az az elasszonyosodott, elpuhúlt nép tolong, melyet még tavaly láttam sétálgatni” – utal a német város elmagyarosodására, örömmel jelezve, hogy immár „közelről lókopogást hallok, a lobogó kalpag, a súgár kóltságtoll, az idegen szabású hosszú tóga helyett felöltött katonás sagum, a csillámló kard, a tárogató síp keserves emlékezetű hangja, a kardcsörtetés, az ágaskodó lovak nyerítése” látható, illetve hallható városszerte.
1808-ban így ír Cserey Farkasnak: „Én öt nap óta itt vagyok, s ki nem tudom magamat szabadítani Pestből, hogy utamat tovább folytathassam. A város nagy, kétannyi, mint húsz esztendő előtt volt…”
Aztán, újabb esztendők után impozáns tablóképet fest a ködből kibukkanó városról: Gödöllő felől közeledik, és lelkesen konstatálja: „Sejti az idegen, hogy metropolishoz közeledik. A ködöt egy jóltevő szél felkapá, előttem fekvén a királyi Buda a maga tornyaival és a királyi Buda lábai előtt elterült, saját nagysága érzésében boldog Pest. Látám az observatóriumot a Szent Gellért hegye ormán, látám az Orczy kert sűrű ernyőjit. Látám a Margit árnyékos szigetét…”
Az átszellemült sorokból kikerekedik a Belváros képe is: „A Kígyó és az Urak utcája, a szerviták klastroma és kertje, Váci utca meg a Dorothea utca – Pestnek ez a legszebb utcája, ugymond, s a franciák is úgy vallják, hogy Párizsba is beillene… A Börze és a Duna-feredő, a Kis-híd utca, a Lövőhely meg a Magyar Király fogadó.” Aztán arcképeket fest Bajzáról és Vörösmartyról, a Kisfaludy testvérekről és Széchenyi Istvánról, aki „vékony testű, igen fekete hajú s szemű, vastag fekete, csaknem összenőtt szemöldökű fiatalember. Szép tónusú s nyájas úr. Igen tiszta magyarsággal és igen bölcsen, de nem lángoló beszéddel szóla. A nem lángolás alatt csak azt értem, hogy beszéde nem sietve megyen…”
Utolsó pesti útjának dátuma 1831. A feljegyzések szaggatottak, drámaiak. Utalások, mondattöredékek. „Vad ludak repülnek. Változó szép és rút idő. Szemerével Pécelre. Levél Kölcseyhez. Hó szállong. Verseimmel bibelődöm.”
Emlékezetes a hajnali kép, melyet április 7-én fest: „Még csillagos vala az ég, s a lámpák az utcákon nem aludtak el egészen, midőn kimentem a hajóra, nehogy a vízi utazás örömeitől elessem…” Hajón hagyta el a gyarapodó várost, melyet sosem látott többé, s melynek sárfészekből metropolisszá növekedését szemmel kísérte.