Pesti Bornemisza Péter búcsúja szülővárosától

Szinte a XIX–XX. század fordulójáig nem akadt jelentős magyar poéta, aki a fővárosban született volna. Az első olvasatra talán meghökkentő tény nem is olyan meghökkentő, ha elgondoljuk: boldogult középkorunkban főként a latin volt irodalmunk nyelve – akik megpróbálkoztak magyarul verselni, mint például a jó emlékű Csanádi Adalbert pálos szerzetes, csak gúnyt kaptak azért, mert „barbárul írnak” –, aztán a török világban a fővárosnak alig volt magyar lakossága, míg a „kontyosok” kiűzése után jórészt német szó járta a Duna-parti metropolisban, főként annak irodalmi szalonjaiban és színpadain.
Üdítő kivétel Bornemisza Péter, irodalmunk egyik – mind a mai napig – legizgalmasabb alakja, aki Pesten látta meg a napvilágot. Ezért gyakran Pesti Péter néven illetik a korabeli feljegyzések. A költő ifjúkora a török fenyegettetés árnyékában telt. Szüleit állítólag korán elveszítette. Azt azonban pontosan nem lehet tudni, a szövevényes Bornemisza-család melyik ágából való volt.
Versei közül leghíresebb, igazi „antológia-darab” keserű éneke, a Siralmas panasz, melyben a költő elbúcsúzik szülővárosától. „Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tűled eltávoznom, / Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom.” – intonálja a keserves hangulatú verset a poéta. Tegyük hozzá: a „lakásom” szó itt nem mai értelemben használódik, hanem annyit tesz: fogok-e még lakni Budán, vagyis lesz-e Budán „lakozásom”?
A továbbiakban a költő egyaránt haraggal és fájdalommal ír a pogány törökökről, a kevély németekről meg a „magyari urakról”, akiknek fegyverétől és hitvány akarnokságától vérbe, könnybe és szennybe fulladt egész Kárpát-medence. Tudni kell, hogy Bornemisza Péter, akinek egész további élete űzettetés és fájdalmas látomások sorozata, gyötrelmes harc a benne feltámadó és körötte tomboló „ördögi kísértetek” (értsd: kísértések) ellen, kedves Pestjére és Budájára nem térhetett vissza soha többé.
Diákoskodott Bécsben, élt (és raboskodott) Kassán, ahol megleckéztette a lakosságot sanyargató várkapitányt, Feledi Lestárt. Elrejtőzött a gyűlölt kapitány hálószobájában, aztán amikor Feledi már borgőzös álmába merült volna, fehér lepedőbe bugyolálva előjött rejtekhelyéről, és szellemhangon a dölyfös katona fejére olvasta minden gaztettét. Az egész ország kárörvendően kacagott az eseten.
Volt aztán Bornemisza Péter házitanító is, és a diákja sem akárki volt: maga Balassi Bálint. Jobb mestert aligha találhatott volna Balassi János a fia mellé, aki nagy tisztelettel emlékezett tanárára, mint „a kigyelmed diákja, B. B.” De házitanítóskodott poétánk az egyszerre jó emlékű és retinens főúr, Török Bálint családjánál is. Szenvedélyes igazságkeresésére mi sem jellemzőbb, mint hogy növendékének, Török Jánosnak úgy tanította kora gaztetteit, hogy ősei, a Török-família cselekedeteit hozta fel elrettentő például.
Nem csoda, hogy ez a nagy szellemű és extravagáns prédikátor újra meg újra öszszeütközött a hatalommal. Mégis, szerencsére, mindig sikerült új pártfogót találni. És az is különös sajátos űzettetésében, hogy nemcsak a külvilág megannyi gyötrelme visszhangzik benne, pestis és pusztulás, tűzvész és sáskajárás, hanem – miként szellemrokonában, a nagy németalföldi festőben, Hieronymus Boschban – lelkét, és álmait is ellepik a szörnyek. Így alkotta meg ez a Pesten született költőóriás a magyar látomásos irodalom legszebb, legizgalmasabb műveit Postilláiban, azaz prédikációiban, melyekben – ahogy a korabeli világban is – minden csupa szenny és üszök, korom, vér és rettenet.