Tájrendezés és biztonság

A hazai közúthálózat az elmúlt évtizedekben jelentősen fejlődött, amely részben az autópálya-hálózat viszonylag lassú ütemű, de folyamatos építésének, másrészt az elsőrendű főútvonalak felújításának köszönhető. Ennek ellenére az autópályák és néhány főútvonal kivételével útjaink és környezetük jelentős része nem felel meg sem a nemzetközi elvárásoknak, sem a korszerű hazai tájrendezési és tájvédelmi követelményeknek.

Nem igazodik kellően a táji adottságokhoz az utak többsége, a helytelen növénytelepítések és az utak gyakran rendezetlen környezete pedig sok esetben akadályozza a biztonságos forgalmat – állítja Szentes Katalin táj- és kertépítész. A szakember szerint hazánk úthálózata jövőbeni korszerűsítésének főbb feladatai közé sorolandó az utak műszaki felújítása, az autópálya-hálózat továbbépítése, a településeket elkerülő útszakaszok kiépítése és az útkörnyezet korszerű kialakítása. A magyarországi úthálózat további korszerűsítésében az eddiginél jelentősebb szerepet kell kapnia a tájrendezésnek is. Szoros kölcsönhatások vannak ugyanis a közlekedésbiztonsági, a műszaki, a tájökológiai és az esztétikai követelmények között. Éppen ezért a tájépítészek feladata az utak tájba illesztésének során nem merülhet ki csupán a növénytelepítés megtervezésében. A tájépítésznek már az úttervezés kezdeti szakaszában – a nyomvonal kijelölésekor, az üzemi létesítmények helyének kiválasztásakor, a tereprendezés kialakításakor – be kell kapcsolódnia a tervezés folyamatába.
Az utak tájba illesztésének legfontosabb eszköze a helyes növénytelepítés. Korábban az út menti növénykiültetések szinte kizárólagos formája az út mindkét oldalára telepített fasor volt. Ennek azonban a korszerű útfásításban, a sebesség növekedése miatt már egyre kisebb a szerepe. A hosszú, egyhangú fasorok fárasztó képe, a fény-árnyék szabályos váltakozása az úttesten, valamint a kettős fasorok által okozott zártság érzése lankadttá teszi a vezetőt, emiatt balesetveszélyes. Éppen ezért a korszerű közlekedésbiztonsági és esztétikai követelményeknek leginkább a ligetes fa- és cserjetelepítés felel meg.
A fa- és cserjecsoportok megfelelő távolságra történő kiültetése átlagos sebesség mellett biztosítja a tájra való kilátást, ugyanakkor esztétikus keretet ad a tájképnek. A cserjesávok, cserjefoltok különállóan is telepíthetők az egyes facsoportok között. A sövények szerepe ugyanakkor fontos lehet a többpályás utak elválasztó sávjában is, egyrészt a vakítás elleni védelem, másrészt baleset esetén a másik pályatestre átfutás megakadályozása érdekében. Bizonyos esetekben azonban mégis szükség van a fasorokra, hiszen például a kanyarok külső ívébe ültetett azonos korú és fajtájú fák kiváló optikai vezetést biztosítanak. A kettős fasor tereli, irányítja a figyelmet, ezért helyes az ültetése a települések bevezető szakaszain vagy valamely jelentős építményhez – kilátó, műemlék – vezető út mellett. Nagyobb mértékben azonban csak a kisebb forgalmú mellékutakon telepíthető. A meglévő idősebb, tájesztétikai és kultúrtörténeti értékeket képviselő fasorokat lehetőleg meg kell őrizni, de oly módon, hogy azok ne veszélyeztessék a közlekedés biztonságát.
Az erdősávok telepítésére az erős szélnek és a hófúvásnak kitett szakaszokon, főként az utaknak az uralkodó szélirány felé eső oldalán van szükség. Szélessége a helyi adottságoktól és követelményektől függően 8–20 méter, azért, hogy az erdősáv és az út között elegendő hely legyen a hó lerakódására. A túlzottan rövid erdősáv szélörvények keletkezését eredményezheti, emiatt 300 méternél rövidebb sávokat nem célszerű tervezni. Az erdősáv után a széllökések mérséklése érdekében lazább, átmeneti erdősávok telepítése szükséges. Jelenleg az országos közúthálózatnak több mint egytizedén keletkeznek rendszeresen hóakadályok. Ebből csak mintegy 450 kilométer, vagyis a veszélyes szakaszok hozzávetőleg 15 százaléka védett erdősávval. A beépített lakó- és üdülőterületek, kirándulóhelyek közelében elhaladó forgalom zajának csökkentését is szolgálja az út menti erdősáv.
Zöld gyeppel többek között a padkát, az autópályák középsávját és a pihenőhelyek zöld felületeit szükséges befedni. A rézsűfelületeken javasolt a gyeppótló évelők, félcserjék telepítése, egyrészt a változatosság, másrészt az erózióvédelem céljából. A gyepeknél a kevés ápolást igénylő, alacsony növésű és a kedvezőtlen termőhelyi viszonyokat is jól tűrő fűfajok keverékét kell használni. Főként a padkán és az elválasztó sávban fontos követelmény a sótűrő képesség. Közkedvelt a szakemberek körében a zárt, többszintes növénytelepítés is, amely elnyeli, másrészt szétszórja a kellemetlen hangokat. A növényzettel elérhető zajcsillapítás mértéke függ a zöld sávba telepített növények fajától – magasság, sűrűség, lombozat jellege – és a telepítés módjától. A falakkal és a kerítésekkel összehasonlítva a növényzet zajcsökkentő hatása jóval kisebb, és jóval több gondot jelent többek között rendszeres gondozása és pótlása miatt, de mind tájképi, mind ökológiai szempontból ez a legkedvezőbb megoldás.