Tudomány kétféle mércével

Ma, mint tudjuk, a modern magyar baloldal a globalizmus és a korlátlan szabadpiac híve. Vagyis régies kifejezéssel élve a magántulajdon (korlátlan) szabadságát tartják a legfontosabb célnak. Ugyanakkor viszont a baloldali („liberális”, „szociáldemokrata”) marxista történelemkönyvekben továbbra is – lényegében – az osztályharc mozgatja az embereket és eseményeket, s a régi burzsoázia, vagyis az akkori tulajdonosokkal szemben mindenféle felforgató eszméket és embereket preferálnak. Az ember nem nagyon érti azt a tudományt, amely kétféle mércével mér.
Ennek az egyébként mindenhol érvényesülő kettős mércének csodálatos kifejeződése a populistának minősített, a szociális és kulturális érdekvédelmet a mostani „establishmentekkel”/„elitekkel” szemben radikálisan megfogalmazó irányzatok démonizálása és degradálása a magát mértékadónak tartó médiában és értelmiségben. Pedig ezek a „populisták” egyenes utódai az egykori „haladó” liberális és szocialista/kommunista mozgalmaknak, pártoknak, amelyeknek viszont máig „jó hírük” van. Mintha bizony a régi uraknak és polgároknak (burzsoáknak) kevesebb joguk lett volna saját tulajdonukra vagy a hatalmi befolyásra a korabeli életben, mint a mai, állítólag demokratikus erőseknek, óriástulajdonosoknak.
Az ember nehezen érti azt, hogy például miért volt bűn egykor a politikai status quót védeni, s miért érdem ma a populista felforgatás ellen fellépni? Miért megbocsáthatatlanok régi politikusok és tulajdonosok vétkei, és miért érthetők és magyarázhatók meg a mai hatalmasok struktúravédő lépései? Vagy forradalmár az ember mindig és minden igazságtalansággal szemben, vagy ezt a szép történelmi legitimációt – amelyet persze e sorok szerzője éppen nem tart olyan szépnek – el kell felejteni. A hitnek vagy a nemzetnek változó körülmények között is van folyamatossága, s az egyén ezért kötődhet hozzájuk, de ha a forradalom a „haladás”, az immár sok egyenlőtlenséggel/igazságtalansággal megbékélt „humanisták” mitől „progresszívek” változatlanul? Vagy netán arra kell gondolnunk, hogy az igazság bizonyos emberekhez, csoportokhoz és érdekekhez van kötve? Amíg bizonyos emberek és érdekek nem érvényesülhettek uralmilag, addig forradalminak kell lennie a történelemszemléletnek és az ítélkezésnek, aztán, ha ugyanezek már hatalmon vannak, akkor minden emancipációs mozgás vagy uralomra törő irányzat fejlődésellenes. Különösen elképesztő ez a struktúra-konzervatív (kommunista vagy libertinus) gondolkodás akkor, ha meggondoljuk azt, hogy a „haladás” és a „fejlődés”, tehát elvileg a mozgás, a változás nélkül a mindig létező szegényeknek, hátrányos helyzetűeknek a valóságban nem lehet ígérni semmit. Nos, valószínű az, hogy az okosabbak közül néhányan észrevették ezt az ellentmondást, s ezért a mai modern uralmi, status quós baloldal bevetette a virtuális mozgás és fejlődés csodafegyverét, amely a médiavilágban zajlik. Egymást váltó – lényeget nem érintő – divatok, álviták és manipulált mozgalmak sokaságának kell elfedni a változatlanságot – egyrészt. Másrészt viszont démonizálva felnagyított ellenfelek/ellenségek ellen harcolva, s azokat naponként legyőzve kell haladást előállítani a humanizmus jegyében.
Ez a csodálatos humanizmus persze valójában már az emberi gátlástalanság legitimitása, az önzés és a gonosz indulatok problémátlan „emberjogosítása”, amelyben mindenre van magyarázat és minden iránt van megértés, ha azt „erős” követte el – az áldozatok joga, mivelhogy „gyengék”, nem vagy alig számít. Az államnak és a közösségnek sincs joga az önvédelemre. Sőt, az államnak csupán az önfelszámolás a feladata vagy azok elnyomása, akik például populistaként az etikai és törvényi rend keménykezű fenntartását követelik. S ha így lesz, akkor az egyébként gonosz állam is a haladás eszköze lesz.
Csakhogy a balos történelemfelfogásban az „uralkodó osztályokat” szolgáló államot is folyton támadják. Vagyis a balos történelemkönyvek populistákat nevelnek – talán, hogy legyen kikkel győzelmesen harcolni (lásd fent). Ez az etikai relativizmus – ami jó nekünk, a mi osztályunknak, az jó, ami pedig ellenünk van, az rossz – nem más, mint a bolsevizmus töretlen folytatása. Különbség csak annyi, hogy régen a magántulajdontalanság hozta meg az uralmat az arra érdemeseknek, ma pedig a korlátlan, globalista magántulajdon. Az érdekhez rendelt történetírásnak alig van így szebb példája. (Ez az a szemlélet egyébként, amely mindig másokat vádol azzal, amit maga követ el.)
Marad azonban egy alapvető kérdés: mi adja a legitimitását e gondolkodásnak, s kik lehetnek azok az emberek, akik megadják maguknak a jogot az igazság- és uralmi monopóliumra attól függetlenül, hogy igényüknek van-e etikai, logikai, netán történelmi alapja? Jelen sorok írójának világosnak látszik az, hogy itt olyan emberekről van szó, akik a racionalista materializmus korlátlanságát vallva magukat társadalommérnöknek, „régi szóval” istennek képzelik, s a világot mindig gyurmázható saját kellemességforrásuknak látják csupán. Ügyesen kikiáltják magukat örök emberi álmok, illúziók és utópiák képviselőinek, azok grádicsán – teljesen bemocskolva azokat – tisztán önző magánérdekeiket követve másznak fel az uralomig.
Ha kell, aztán az uralom megszerzésére és/vagy megtartására terrort is alkalmaznak, s ha az felesleges, „csak” gazdasági kényszert, de mindig a tömeges hamis tudattermelést, a manipulációt, hogy hatalmi és gazdasági tényleges váltógazdaság soha be ne következhessen. A régi, még etikai tartalmakat és korlátokat is érvényesítő államokat és autonóm uralkodó csoportokat „elnyomó” funkciójuk miatt meg kell semmisíteni, s aztán vagy a diktatúrával, vagy éppen a korlátlan szabadpiaccal kell az erő(szak) által diktált, immár véglegesen igazságos társadalmat kialakítani. Az ilyen társadalomban a (jel)szó és a tett, az érték és az érdek végleg elválik egymástól. Hiszen a diktatúrában állítólag a proletárok uralkodtak, míg a globális tőke kényszereit szabadságnak hirdetik – szabad a szegénynek azokat el nem fogadva akár éhen halni. A végletesen függő helyzetben lévőkkel szemben aztán lehet humanistáskodni, szegénypolitikát folytatni, egyszerre liberálisnak és szociáldemokratának lenni, vagyis szellemileg-lelkileg homogenizálni és álságosan pluralizmust hirdetni. Ami nem fér bele a „szocialista demokráciába”, az ugyanúgy üldözendő, mint ami ellentmond a politikai korrektségnek, vagyis a humanizmusnak.
Mindez rendben is lenne, hiszen ez így egy kerek kis primitív hatalmi legitimációs ideológia. A baj csak ott van, hogy miért kell ehhez egy több évtizedes zsákutcát, az azt előkészítő utópizmust, s végül pedig a kommunista csőcselék uralmát körömszakadtáig védeni? A mai magyar jogállam – ellentétben a marxista „tudománnyal”, amely a neki nem tetsző vagyonokról állandóan mint feudálisról gajdolt – nem nézi a származást, s a törvényes, bár nem etikus jellegű szerzést – lopást – legitimnek ismeri el. Ilyen körülmények között érthetetlen az, hogy sokan még történelmi becsületet is óhajtanak maguknak, és nem veszik észre, hogy folytonos jósági/becsületességi igényük csupán a leleplező szokásos rablóreflex, amely tudja, hogy törvényen kívül, etikailag, társadalmi presztízsben nincs, nem lehet elismerés, legitimáció. Bele kellene nyugodni abba, hogy becsületességi esélye majd csak az unokáknak lesz.