Akinek disznaja van

A disznaja van szólás nem magyar eredetű, hanem a német „Schwein haben” szó szerinti fordítása. Akik használják, azt értik alatta: érdemtelenül szerencsés, vagy ritka nagy szerencséje van. Szabolcs-Szatmár és a régi Ugocsa megyében állítólag a „disznóban van” változat is járta. De ismerünk több mondást, szólást is, amelyek a disznó és a szerencse, illetve a gazdagság kapcsolatát fejezik ki. Íme néhány példa: „Disznóról is gyapjút nyír” (szerencsés). „Kövér disznó halálát sok éhes varjú várja” (Gazdag ember halálát örökösei várják), „Úgy él, mint a molnár disznaja” (Nagy bőségben él).
A német szólás eredetét többféleképpen is magyarázzák. Az a legvalószínűbb, hogy a középkori német lövészünnepélyeken és más polgári versenyjátékokon az utolsó díj rendszerint egy disznó vagy malac volt. Aki valamilyen versenyben ezt a „vigaszdíjat” nyerte, az szerencsés is volt, de félig-meddig szégyenkeznie is kellett, hiszen csak az utolsó díjat kapta. A nyert malaccal nem is igen dicsekedtek el, többnyire szégyenkezve vitték haza az akkoriban divatos (malaclopó), rendkívüli bő köpönyegbe rejtve. Egy másik feltevés a régi kártyások nyelvében keresi a szólás eredetét. E szerint a XVI–XVII. században használt játékkártyák kettes lapja, az ún. két szem, vaddisznót ábrázolt. Sok játékfajtában ugyanis a legértékesebb, a legtöbb más lapot ütő kártyalapok, az honneurok közé számították az egyest (az ászt), vagy helyette a rajta levő vaddisznó képről disznónak is nevezett kettest, illetve két szemet. Ilyen öszszefüggésben nyilvánvaló, hogy e kártyajátékokban az számított szerencsésnek, akinek több, sok disznaja volt. Az ászt manapság is – főleg a Dunántúlon – disznónak hívják.
Keletkezhetett a szólás német eredetije úgy is, hogy a szerencséje van kifejezésben a szerencse szó jelzőhöz tapadt (disznó szerencséje van), ahogy a sörtés vagy szarvas tulajdonságokból lettek az állatot jelölő sertés és szarvas főnevek, és így a kifejezés eredeti értelmét megtartva megrövidült és lett belőle: disznaja van. Bármelyik magyarázatot fogadjuk el a sok közül, a disznónak mint a szerencsének a jelképe nyilván nagy szaporasága révén is vált ilyen jelentésű szimbólummá. A disznó kövérsége miatt Keleten a bőség, a gazdagság jelképe is. Ősrégiek a perzsák és a keleti-tengeri észtek szerencsehozó disznó rajzai. Valamikor a gallok és a germánok a vadkant győzelmi jelvényül használták.
A magyar néphit számos esetben ördögi, démoni erőkkel hozza kapcsolatba ezt az állaptot, de ide kívánkozik a magyar népélet szinte már rituális szertartásának, a téli napforduló táján lebonyolított disznóvágás is. A magyar néphit úgy tartja, hogy azért vágnak ilyenkor disznót, mert előtúrja az évet, illetve a szerencsét. Újév napján, illetve szilveszter- éjjel is ezért tálalnak sült malacot. Annak, hogy a kabalafiguraként, ékszerként hordott fityegőket is gyakran disznó alakúra formálják, megint csak az a magyarázata, hogy a disznóhoz a szerencse képzete fűződik, a korábbi századokban talizmánként hordtak efféle kis díszeket.
Egy stuttgarti vendéglősnőnek azonban a szó valódi értelmében van – és pedig sok – disznaja. Erika Wilhelmer 1988 újév napjától ugyanis, a Mannheim és Würzburg között fekvő Bad Wimpfenben üzemelteti a világ első és egyetlen szerencsedisznó múzeumát. A vendéglősné a 80-as évek elején kezdte vásárolni a szerencsehozó disznó- és malacfigurákat vásárokon, piacokon, antikváriumokban.
Eleinte csak kedvtelésből gyűjtötte a fából, porcelánból, szövetből, gyapjúból, gipszből, fémből és más anyagból készült tárgyakat, és nevezetes alkalmakkor elajándékozta, többnyire szerencsehozó talizmánként. Idővel e kedvtelése szenvedélyévé vált, vendéglőjének, lakásának minden zuga megtelt disznó-, illetve malacfigurákkal.
– Azután támadt az ötletem, hogy múzeumot nyitok e szerencsedisznó-, illetve malacsokadalomból – meséli a vendéglősből lett múzeumigazgató. – Akkoriban még csak mintegy háromezer különböző malacfigura foglalta el a tárlatot, azóta ez a szám már megduplázódott. Múzeumunk igazi idegenforgalmi vonzerőt képvisel a térségben, igen kedvelt a bel- és külföldi turisták körében. Az elmúlt évben például több mint húszezer belépőt – most 2,60 euróba kerül – váltottak a látogatók. Szinte mindegyik múzeumi darab a szívemhez nőtt, de legkedvesebbnek mégis a Kréta-szigetén fellelt, a Krisztus előtti III. század-ból származó szerencsehozó disznót tartom.
– Én is hiszek a kabalák mágikus erejében – állítja az asszony, s mindjárt be is bizonyítja, hogy hite nem alaptalan. – 1990-ben Franz Beckenbauernek, a futballválogatott csapatfőnökének egy horgolással díszített szerencsemalacot nyújtottam át, mielőtt elindult a világbajnokságra, s ezt akkoriban meg is nyerte a Nationalelf. Bizonyára Rudi Völlernek, a mostani csapatfőnöknek is szüksége lenne idén júniusban egy szerencsehozó disznócskára, a japán–koreai vébén, mert ezúttal a német válogatottnak sokkal nehezebb dolga lesz. A magyar turistákat is szeretettel várjuk a Bad Wimpfenben – tette hozzá Erika Wilhelmer, a múzeum megalapítója és tulajdonosa.