Alexandriai Szent Katalin verses legendája

Késő középkori magyar nyelvű költészetünk egyik legbecsesebb emléke az Érsekújvári kódexben fennmaradt elbeszélő költemény, az Alexandriai Szent Katalin verses legendája. A művet – ismeretlen eredeti nyomán – 1530-ban vetette papírra Sövényházi Márta soror (szerzetesnő). Maga a verses elbeszélés korábban, a XV–XVI. század fordulóján születhetett, és alapja az Arany Legendában (Legenda Aurea) található Szent Katalin-történet. Sokáig úgy hitték, hogy a magyar ferences rend legjelentősebb írója, Temesvári Pelbárt alkotta, később ezt a feltevést elvetették. A vers szövege a másolás (vagy másolások) során sokat romlott.
Az elbeszélő költemény három részből áll: az első Szent Katalin születéséről, a második megtéréséről, végül a harmadik szenvedéséről, haláláról és megdicsőüléséről számol be. A szent apja, Costus király utódot szeretne, és ezért csillagjósát magához hívatja, aki közli vele: csináltasson arany bálványszobrot, és akkor majd lesz gyermeke. Ám a szobrász hiába készítené el a bálványt, „a kép nem őtet követé”, hanem a megfeszített Krisztust formázza. Ezen a király eltűnődik, végül egy „mester” elárulja neki: leánya fog születni, akit Katalinnak (tiszta, szeplőtlen) kell neveznie, és a legjobb tanítókat kell felfogadnia melléje. Így is történik. Katalin szép és bölcs lesz: „Ő beszéde bölcseséges, / És tudománya erősséges, / És ékességgel oly igen szép, / Hogy ő rajta csodál sok nép, / Férfiakat, mindeneköt / Ő lábokról hamar leköt / És hatalmas istenöket / Megrútol mint ördegöket…”
Szent Katalin egy bölcs remete tanítását követve végül megtér, és személyesen találkozik Krisztussal, aki – a középkori misztika szellemében – szakrális jegyeséül fogadja. A környezete viszont nem nézi jó szemmel, hogy Krisztust követi, aki „halászokat és egyigyő gorombákat” (egyszerű embereket) gyűjt maga köré. Végül egy szomszédos ország császára, Maxentius, az ördög szolgája összegyűjti a bölcseit, és megparancsolja nekik: győzzék meg Szent Katalint a bálványozás igazságáról. Katalin azonban megszégyeníti a bölcseket, és hatalmas hitével megalázza a császárt is, aki végül elfogatja és börtönbe veti őt dühében.
Közben újabb és újabb csodák történnek: némelyik felsült bölcs keresztény hitre tér, mire Maxentius tűzbe vetteti, „De őnekik sem ruhájok, / Sem kegyiglen hajok, szakállok / Meg nem ége az nagy tízben…” A császárné is hajlik Krisztus hitére, felkeresi Katalint a tömlöcben, és látja, ahogy az angyalok körülveszik, hogy kínjait enyhítsék.
Egy „ördöghitű” bíró, Thursates azt tanácsolja a gonosz császárnak, készíttessen kínzóeszközt a szent elpusztítására: „Négy nagy kerék készíttessék, / Harmadnapég megkészüljen / És forgása ilyen legyen: / Hogy kettei felforogjon, / És kettei aláforogjon: / Beretvával berakassák…” Mikor elkészül a szörnyű alkalmatosság: „Az pogányok vigadoznak, / És öremökben tombolnak, / Önmagokat igen hányják / És Urunk Krisztust bosszontják, / Az kerekeket forgatják, / És egyben igen csikorgatják.” De mikor Katalint el akarnák pusztítani, „Az idő megsötétödék, / És nagy mennydörgés kezde lenni, / Az föld nagyon megindula, / És egy angyal mennyből leszálla, / Az kerekeket megtöré / És nagy sebbel az népre veté”.
Végül a szentet – hosszas és csodákban bővelkedő bonyodalmak után – a „nyakvágó” (hóhér) lefejezi, mire a „Mennyből angyalok szállának, / És őneki ennyet szolgálának, / Hogy ő testét el-felvevék, / És Sinai hegyére el-felvivék…” Így jut Alexandriai Szent Katalin a „mennyországban / nagy dicsőségben és bódogságban”.