Antonio Bonfini emlékei Mátyás király udvaráról

Antonio Bonfini, a neves olasz humanista író, aki 1427-ben Ascoli városában született, 1486-ban gondolt egy merészet, és felajánlotta szolgálatait Mátyás királynak. A magyar uralkodó udvarába fogadta a művelt taljánt, és megbízta a magyar történelem megírásával. Bonfini a művet elkészítette Rerum Ungaricarum decades címmel, s Mátyás halála után II. Ulászló királyt is Budán szolgálta. Itt, a Duna partján hunyt el 1503-ban.
Természetes, hogy a krónikás mindenekelőtt és -fölött gazdája, Mátyás király dicsőségét zengte. Ha a régi korokra tekint, azok is csak összehasonlításul szolgálnak Corvin Mátyás nagyszerűségének illusztrálására. „Mátyás is a régi királyok nyomdokait követte – hangsúlyozza a szerző, s ezt fontos volt kiemelnie, hisz köztudomású: a nem királyi házból származó Mátyás legitimitását sokan kétségbe vonták –, hozzájuk méltó volt nyájassága, szorgalmatossága, kitűnő tehetsége, kötelessége teljesítése…” Ezután – furcsa képzettársítás – arról ír, hogy a királyné, Aragóniai Beatrix érkezéséig az uralkodó puritán módon él. „Otthonában nem voltak gyöngyös serlegek, aranyból, onyxból, a termek szőnyegtelenek. Házi készlete szinte semmi: négyszögletű asztalon piszkos terítők. A magyarok csak lóval, fegyverrel törődtek, ezekre rakták az aranyat, gyöngyöt… A királyné jötte után azonban megjavult az asztal s az élet módja” – jegyzi a krónikás, amin átsugárzik, hogy barbár népségnek tartja a magyart. Ám a királyné érkezése után minden megváltozik Budán. A király, aki korábban közvetlen volt népéhez, most „sok ajtónállót alkalmazott, meggátolta a könnyű bejutást”. És a „szittyák” ezután olasz szokásokat követnek, olasz étkekkel élnek.
Mátyás pedig mestereket hív Itáliából, hogy felvirágozzék az ország. „A tudást megbecsülte. Az olasz muzsikusokat, színészeket, szónokokat és grammatikusokat pártfogolta. Mindezeket Mátyás csodásan szerette, istápolta. Arra törekedett, hogy Magyarország második Itália legyen. Felkutatta, felfogadta a jeles embereket. Kedvelte a csillagászokat, orvosokat, matematikusokat, törvénytudókat. A bűvészektől, sőt a varázslóktól sem idegenkedett.”
A konzervatív magyar urak berzenkedtek a változások ellen. Esztelen költekezésnek minősítették a sok újítást. „Zúgolódtak, hogy a király papucshős, olyan elnéző, hogy az idegenek nemcsak az aranyat hordják el, hanem maholnap az egész országot. De a dicső fejedelem, minden szép mesterség atyja, a tudósok pártfogója, kárhoztatta a régi magyar szokásokat, nyíltan becsmérelte a műveletlen, paraszti, szittya életet, kcsinyelte az emberhez nem méltó viselkedést.”
A király kitartása nem maradt eredménytelen. Sikerült népét fokozatosan rákényszerítenie a műveltségre. Ő maga járt persze jó példával legelöl. Hatalmas építkezésbe fog a budai Várban. „A Dunára néző részen kápolnát emelt, felszerelte víziorgonával s márványból, ezüstből készült kettős keresztelőkúttal. Feljebb könyvtárat épített, dúsan rakva latin és görög könyvekkel. Palotákat is emelt, melyek nem maradnak el a rómaiak pompája mögött.”
Hosszan ecseteli ezután, mi mindent építtettet és hogyan díszíttetett a nagy uralkodó. A palotákat freskók, függőfolyosók, szoborcsodák és télikertek teszik lakályossá. És nemcsak Budán, de Székesfehérvártól Visegrádig, Tatáig és Komáromig számtalan remek palotát emeltetett Mátyás. „Mi egyebeket építtetett még királyi várakban, főegyházakban, csak hosszabb munkában lehetne méltón elbeszélnem” – zárja krónikáját a büszke olasz, Antonio Bonfini.