Apámról, tükör által

A ruhásszekrény aljában őrizte a kincseit. Egy útlevél 1922-ből, a magyaróvári gazdasági akadémia oklevele, egy bizonyítvány, hogy 1931-ben Hadik gróf seregélyesi gazdaságában volt segédtiszt, oklevél tsz-agronómus korából, egy beszáradt tintájú tintenkuli, az alsórácegresi gazdaság testes főkönyve, 1938–1943, cukorjegy a sárszentlőrinci jegyzőség körbélyegzőjével, a háborúban elveszett lovak passzusai, egy lószerszámra szerelhető száncsengő – és az üveglapok. Az ősöreg fényképnegatívok. Mintha mondta volna, hogy egyszer majd előhívatja őket. Mintha még a technikáról is érdeklődött volna: „Ugye, van, aki ért ehhez?” De aztán soha sem került rá sor. Most itt tartom a kezemben, súlyos, vastag papírtasak, csisszenve jön ki belőle a sötét üveglap, óvatosan fogom éles, érdes szegélyét. Mintha még a fotósra is emlékeznék. Vagy ez képtelenség? Mintha a kút mellett állt volna ez az ember. Nagyon öregnek látszott, éppen olyan vörös szakálla volt, mint Kiss Iván uraságnak. Háromlábú állvány tartotta a fotómasináját. Egy jókora fadobozt, kallantyúkkal és billentyűkkel, a vége elkeskenyedő harmonika, fényes, kerek üvegszemmel a végén. A fadoboz másik oldalán fekete lepel, az alá bújt a vörös szakállú ember fényképezés közben, a bal kezét valamiért magasra tartotta. Most ezt valóban láttam? Ott láttam vagy valamikor sokkal később és máshol? Nem tudom. Csak ez a bizonyos. Ez a papírtasakból előbújó érdes szegélyű üveglap.
Óvatosan a fény felé tartom. Egybefolyó feketeség. Előveszem a többit is, valamennyit megnézem az ablak világosságában. De egyiken sem látok semmit. Talán élesebb fény kellene. Mit akarsz, emberfia? Az idő megtette a dolgát, megfeketedtek és kész. Azért is meggyújtom az asztali lámpát. Magam felé fordítom az ernyőt, az üveglapot közvetlenül az égő elé tartom. A feketében világosabb cirkalmak, felfénylő foltocskák, erőltetem a szemem. Ni csak, hiszen ez a ház. A régi házunk Monarchia-sárga homloka. Tessék! Már azt is látom, hogy sárga! Pedig ez garantáltan fekete-fehér, akarom mondani fekete-fekete felvétel. Két fényes ablakszem néz dél felé, mellettük a titokzatos vakablak. E mögött lakott Tupakka, a kilométeres szakállú manó, napszállat után lehetett kilesni, amikor a ház homloka előtti kiskertben becsukództak a tátikák. Akkor is csak jó messziről, leginkább ha fölmászott az ember a terebélyes fehércseresznye-fára, s onnan figyelt szemmeresztve. Magát Tupakkát alig-alig lehetett látni, de azt, ahogy a hosszú fehér szakáll bekúszik utána a kertbe, azt annál inkább. S nézd, ez egy figura! Itt a vakablak előtt. Lehet, hogy ez maga Tupakka? Rálehelek az üveglapra, fényesítgetem. Vagy lehet, hogy én vagyok? Egy manó vagy egy gyerek.
Ez a ház volt a bizonyosság. A varázsgömb sérthetetlen közepe. Ahol a család sugárzó szeretetében minden a helyére zökkent, semmi karc, semmi leselkedő veszedelem, minden békés, minden kiszámítható.
Ez most reggel vagy este? Mit kerestem az elhagyottan álló házban? Itt aludtam, igen, a réges-régen semmivé mállott heverőn, és reggel döbbenten láttam, hogy nagy repedések ágaznak szét a falban, a mennyezet és a háztető eltűnt, fektemben látom az eget, szeszélyesen változó alakú felhők úsznak rajta. A felhők, égi vándorok, mindig távoli világok üzenetét hozzák. Bámulod a felhőket, megbillen a tér, az idő. Emberi arcok, állatok formázódnak, az elefánt ormánya foszlányokra bomlik, kinyílik egy nagy szem, nem kétséges, téged néz. Mégiscsak este van. Vöröslik odafönn a felhők szegélye. Az ablakon nem látok ki, fel kell másznom a romlott fal tetejére. De mire felérek, majdnem átláthatatlan sötét lesz. Valami mocorog ott kint. Erőltetem a szemem. Mi ez? Nem kétséges. Az erdő. Közeledik. Körülveszi a házat. Betolakszik a gyümölcsöskertbe. Kiugranék, hogy megnézzem közelebbről, de egy rohanó embert látok, lélekszakadva fut ki az erdőből, első ránézésre csavargónak látszik, rám pillant, mintha régi ismerősre. Menekülj! – ordítja. Most már én is hallom az erdőből a vadállatok csörtetését. Meneküljek? De hova? Amikor azt gondoltam, hogy ez a végső menedék. Talán oda kellene menekülnöm, ahol Tupakka lakik. Ne ijedezz, ember, ez csak egy régi üvegnegatív, mit látsz rajta? Nem látod, hogy majdnem teljesen fekete, nem látod, hogy megfeketítette az idő.
Az üveglap homályában foszladozó vonalak. Ez valamilyen út. Honnan? Hová? Most már rémlik; nem sokkal apám halála után történt. Ballagtam a homályba hulló, éjszakába forduló estében a néptelen úton, és egyszer csak valaki megszólalt a hátam mögött: „Ne ijedj meg!” De hiszen ez apám hangja. Éreztem, a vállamra teszi a kezét. Lassan, a helyzet különösségéhez képest nem is nagyon szorongva megfordultam, és megláttam magam mögött az apámat. A magasba kellett emelnem a tekintetem, mert éppen csak a térdéig értem, egy kicsit előre kellett hajolnia, hogy elérje a vállam. Ezt a pillanatot örökítette meg a vörös szakállú ember furcsa masinája.
Gyermekkoromban azok voltak a legboldogabb pillanatok, amikor elmehettem vele a határba. Ragaszkodott hozzá, hogy a gondjaira bízott birtok minden négyzetméterét ismerje. Begyalogolt a búzavetések közepébe, lehajolt, beletúrt a földbe, hogy lássa a már csomósodó növény gyökerét. A lucernaföldön meg a térdig érő kukoricásban fölriasztottunk egy-egy nyulat, a füzesben nagy burrogással fácánkakasok kaptak szárnyra, ha ránk esteledett odakint, hallottuk az ugartyúk éles füttyjeleit, és a legelőn láttuk a lappantyú föld közeli suhanását. Közben fogtam a kezét. Én voltam a világon a legnagyobb úr.
Nem tudom pontosan, hol készülhetett ez a kép. A Kisszékely felé vezető horgosban (horgosnak hívják errefelé a magas löszfalak közt vezető mélyutat) vagy a ráadási lejárónál? Megmozdul az út pora, mintha mocorogna valami alatta. De ez nem valami, ez maga a por. Összeáll belőle egy óriáskígyó feje, rémülten nézem, mi lesz ebből? Lassú, méltóságteljes csusszanással kijön a földből, ekkor látni, hogy nem kígyó, mert négy vékony, hosszú lába van, a hátán kibomlik egy kékesfehéren sziporkázó, fénylő sárkánytaréj, és a fura állat tétova ügetéssel távolodik. Itt sejlik az üvegnegatívon, térben és időben elhelyezhetetlen.
Ez itt egy fénylő kis pontocska. Közelebb hajolok az üveglaphoz, a pontocska egyre fényesebb lesz, megüti az orromat a borotvaszappan illata. Igen, ez egy vasárnap reggel, a keletre néző szobaablakon teljes pompájában betűz a nap, ragyognak a barna bútorok. Apám meleg vizet önt a bádog mosdótálba, a fiókból előveszi a borotvakését, a szőke pamacsot, amit még akadémista korában vett Magyaróváron. Az ablaknyitó kallantyúra akasztja a kis bádogkeretes tükröt, alája tesz egy újságpapírdarabot. Belemártja a pamacsot a vízbe, a sztaniolpapírba csavart rúdszappan végével habot kever, szappanozza az arcát. A vastag, fehér hab rezeg, egy-egy foszlánya leválik, pilinkézik a föld felé, mint egy nagy hópehely. Rám néz a fehér álarc mögül, elmosolyodik, és egy habfodrot pöttyint az orromra. Az ablakhoz rontok, ágaskodom, hogy láthassam magam a kallantyúra akasztott tükörben. Közben előveszi a fenőszíjat, az ajtókilincsbe akasztja, feszesre húzza, és megfeni rajta a borotvát. Fény, szappan- és vasárnapillat. Az ablakhoz megy, kicsit meggörnyed, hogy egy magasságban legyen az arca a tükörrel. Borotválkozik. A fekete pöttyös habot az újságpapírba törli. Kézfejét végighúzza az arcán, az álla alatt. A fülében habpöttyök. Megmossa az arcát. Beragyog az ablakon a nap. Ragyog a vasárnap.
Elsötétedik a lemez, lehet, hogy sohasem lehet többé ezt a képet előhívni. Hol van apám? „Apád a kávéházban van.” Kávéházban? Egy lépcsőn kell lemenni, de hiszen ez a víz alá vezet, ez egy uszoda. Belevetem magam a vízbe, úszni kezdek, s akkor látom, hogy odalent, a víz alatt apró kis asztalok körül emberek ülnek. Ha valamelyiknek elfogy a levegője, föláll, elrúgja magát a padlótól, följön a víz színe fölé, lélegzetet vesz, és lemerül újra. Ott járkál közöttük a pincér, tálcáján poharak. Érzem, hogy illetlenség fölöttük úszkálni, nézem, hogy van-e lent szabad hely. Egy asztal mellett egyedül ül egy férfi, vele szemben üres hely. Leereszkedem, leülök a székre, ránézek a szemben ülőre. Apám. Egy darabig szótlanul ülünk, aztán fölkel, int, hogy menjek vele. A vállamra teszi a kezét, valamit mond, de nem értem, mit, csak a szavakkal együtt kitóduló légbuborékokat látom fölszállni. Megyünk a kijárat felé.
A fekete üveglemezeket visszacsúsztatom a papírtokba, óvatosan visszahelyezem a szekrény mélyére. Nehezek, törékenyek.
Hogy is mondta? „Ha nagyon távoli, homályos csillagot látsz az éjszakai égen, nézz egy kicsit mellé. Meglátod, fölragyog.