Elszalasztott esély

Nagy várakozások előzték meg az Arab Liga bejrúti csúcsértekezletét. A reménykedők arról beszéltek, hogy a huszonkét államfő és uralkodó egyöntetűen kiáll majd a szaúdi trónörökös, Abdulláh herceg béketerve mellett, s Izrael minden mesterkedése ellenére az egész arab világ leteszi voksát a béke mellett. Az ugyanis már korábban kiderült, hogy a zsidó állam céljait nem szolgálja a nyugati közvélemény által rendkívül nagy szimpátiával kísért tanácskozás. Jasszer Arafat palesztin elnöknek ezért nem engedélyezték az utazást a szomszédos Libanonba, hangoztatva a régi érvet, miszerint a vezető nem tett semmit a terrorcselekmények megszüntetéséért. Így Arafat Ramalláhban maradt.
Ezzel a döntéssel Izrael két (vagy több) legyet ütött egy csapásra. Sikerült ugyanis visszatartania a bejrúti utazástól Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt is, aki – a politikát érzelmi kategóriaként értelmezve – szolidaritást vállalt Arafattal. Rajta kívül a fiatal és rendkívül energikus II. Abdalláh jordániai király is távol maradt az Arab Liga értekezletéről egészségi (!) problémái miatt. A hiányzók ezzel egyértelműen – bár nyilvánvalóan akaratukon kívül – Izrael erőszakpolitikáját támogatták. Az említett vezetők személyében kiestek ugyanis az arabok nyerő paklijából az ászok, akik tenni tudtak volna a béketerv elfogadásáért. Jordánia és Egyiptom, a két ország, amely diplomáciai kapcsolatokat ápol Izraellel, segíthetett volna a szaúdi trónörökösnek a húzódozó arab államok meggyőzésében. Ezért különösen a regionális nagyhatalmi ambíciókat tápláló Egyiptom vezetőjének lett volna feladata a szaúdi terv népszerűsítése. Mégpedig Bejrútban.
Mivel azonban ezt nem tette meg, az Ariel Saron vezette izraeli kormányzat fellélegezhetett. A kételkedés magva termékeny talajra hullott, és a találkozón kiderült, nincs konszenzus a béketervet illetően az arab országok között. Az „örökös ellenség” Szíria előbb kapcsolatai normalizálását ígérte Izraelnek, majd Bassár el-Asszad szíriai elnök keményvonalas beszédben utasította el a megegyezést.
Pedig egyáltalán nem lett volna nehéz dolga az Arab Ligának. A háborús bűnökkel vádolt, szélsőséges Saron egyenesen Izrael megsemmisüléséről vizionált, ha visszaadnák az 1967-es háborúban megszállt Ciszjordániát és a Gázai övezetet a palesztinoknak. A szaúdi terv Izrael számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan, így az arab országok kifoghatták volna a szelet a katonai megoldást szorgalmazók vitorlájából. Csak támogatni kellett volna a herceg ajánlatát, mindenkinek elmenni Bejrútba, bólogatni – kit érdekel, hogy működik-e a terv? Így kiderült volna, hogy a Saron-kormány képtelen a béke megteremtésére.
Ám az érdekek úgy diktálták, hogy a libanoni szervezők Arafat beszédét technikai gondokra hivatkozva nem is közvetítették a konferencia résztvevőinek. Ebben sokan a szíriaiak kezét látják. A Libanonban állomásozó szíriai csapatok kellő nyomást gyakorolnak az országra ahhoz, hogy el-Asszad harcias véleményének érvényt szerezzenek. A csúcs a végére kifulladt. Aláírták ugyan a béketervet, de már most halottnak tekintik.
A résztvevők hazatérnek, a palesztinok kálváriája folytatódik, Izrael pedig dörzsölheti a tenyerét, mert ismét csatát nyert az erőszak legitimizálásáért folytatott harcban.