Ezekben a napokban népszámlálás zajlik Romániában. A március huszonhetedikéig tartó összeírásnak óriási a tétje, hiszen a közigazgatási törvény értelmében azokon a településeken, ahol egy bizonyos nemzeti kisebbség aránya meghaladja a húsz százalékot, a közigazgatásban hivatalos nyelvként lesz használható az illető közösség anyanyelve. A kisebbségi jogok gyakorlását ugyanis a népszámlálás adataihoz kötötték, így tíz évre előre eldől, hol lesznek-lehetnek magyar feliratok, két (vagy több) nyelven beszélő rendőrök, közhivatalnokok.
Kolozsvár fura ura, Funár György polgármester épp erre hivatkozva várt (egyébként jogtalanul) a közigazgatási törvény alkalmazásával: véleménye szerint ma már nem él a kincses városban húszszázaléknyi magyar, így fölösleges a Cluj Napoca mellett a Kolozsvár felirat. Az 1992-es adatok szerint 22,78 százalék a magyarok részaránya a városban, és annak kicsi az esélye, hogy azóta szaporodott volna a számuk. Hasonlóan kétesélyes a helyzet Élesden (22,21 százalék), és a tíz évvel ezelőtt mért adatokhoz képest kis odafigyeléssel lehet(ne) javítani Zilahon (19,94 százalék), Dicsőszentmártonban (19,88 százalék), Segesváron (19,79 százalék), de nem reménytelen a helyzet Máramarosszigeten (18,41 százalék), Szamosújváron (18,28 százalék), Nagyenyeden (17,87 százalék) és Nagybányán (17,39 százalék) sem. Már csak azért sem reménytelen, mert a rendszerváltás utáni első népszámlálás során több visszaélésre derült fény: a helyszínen ceruzával töltöttek ki az adatlapokat, amelyeket aztán máshol könnyedén újraírhattak; sok embert fel sem kerestek, másokat pedig arra biztattak, hogy vallják románnak magukat.
Az Erdéllyel kiegészült Nagy-Romániában először 1930-ban rendeztek cenzust, akkor magyar anyanyelvűnek 1 554 000, magyar nemzetiségűnek 1 425 000 vallotta magát. A rendszerváltás előtti utolsó számbavételre 1977-ben került sor (ekkor már elkezdődött a magyarok üldözése, de még messze volt Ceausescu falurombolásos-intézménybezáró dühöngése), ennek során 1 714 000 magyart írtak össze. Utána jött a kivándorlási hullám (először a zöldhatáron át, aztán legálisan), Marosvásárhely fekete márciusa és az új világban való csalódás), így nem csoda, hogy 1992-re az ország
22 810 035 lakosából 1 624 959 vallotta magát magyarnak. A szakértők szerint ennél legalább egy-kétszázezernél többen vannak a magyarok (a szavazófülkék magányában megejtett voksolások is ezt támasztják alá), ám a magyarellenes hecckampány és a kérdezőbiztosok tolakodó határozottsága megtette a hatását – főként a szórványban és a vegyes házasságban élők vonakodtak bevallani tényleges nemzetiségüket. Na meg a csángók, mivel akkoriban őket automatikusan románnak írták be.
A hétfőn elkezdődött összeírásnak is megvannak a buktatói. A romániai magyar napilapok egy ideje arról cikkeznek, hogy mire kell figyelnie különösen az összeírandónak. Lényeges kérdés, hogy a cenzor golyóstollal és helyben töltse ki az adatlapot, nagy nyomtatott betűkkel, törlések és rövidítések nélkül. Az etnikum rubrikába a magyart (maghiara, ungara) kell beírni, és nem erdélyit, mert ez utóbbi – a bánáti, a dák, oltyán, a máramarosi és más megfogalmazáshoz hasonlóan – automatikusan a román kategó-riát gyarapítja. A média arra biztatja a lakosságot, hogy kérjék a kérdőívek helyszínen való kódolását, mert nem mindegy, hogy a nemzetiség és az anyanyelv rubrikába a 10-est (román) vagy a 11-est (magyar) ikszeli be a több mint százezer népszámlálóbiztos. A csángókat idén is külön népcsoportként tüntették fel, s a iasi római katolikus püspök arra buzdította őket körlevelében, hogy vallják nyugodtan románnak magukat. 1992-ben 2165 csángót rögzített a statisztika, ám a moldvai katolikusok száma (Romániában a többségi nemzet döntő része ortodox vallású) meghaladta a negyedmilliót. Vita volt arról is, hogy a székelyek külön etnikumot alkotnak-e, vagy vehetik őket magyaroknak.
A manipulálástól való félelem még nem oszlott el teljesen. Még nemzetközi szinten sem: az Európa Tanács szakbizottsága úgy véli, népszámlálási megfigyelők bevonásával lehetne csökkenteni a romániai hivatalos statisztikák kisebbségi adatai és a kisebbségek becsült lélekszáma között tátongó szakadékot. Az ET miniszteri bizottsága megállapította azt is, hogy a csángókat még most sem tekintik kisebbségnek annak ellenére, hogy képviselőik szorgalmazták ezt. Az ET szerint szerencsés volna, ha a népszámlálás során kisebbségi megfigyelők is tevékenykednének a visszaélések elkerülésének érdekében. A csángók mellett aggónak a beszterce–naszódi romák is – köreikben az terjedt el, hogy amennyiben romának vallják magukat, Indiába fogják deportálni őket. A kérdőívekben még jó néhány furcsaság akad: többek között bejelölthető az osztrák, a jugoszláv és az izraelita nyelv is. Idén első ízben írják össze az árvákat (!) és az országban tartózkodó külföldieket. Akik nem hajlandók válaszolni a kérdezőbiztosok kérdéseire, akár tizenötmillió lejes (száznegyvenezer forintos) büntetést kockáztatnak. A külföl-dön tartózkodó román állampolgárokat állandó (otthoni) lakhelyükön írják össze, az otthoni családtagok által megadott adatok alapján. A kettős állampolgárság nem kizáró ok, őket is számba veszik. Vegyes családok esetében a szülőknek, konszenzussal kell eldönteniük gyerekeik nemzetiségét és anyanyelvét.
Romániába még mindig mindennek túlzott politikai jelentősége van. Még akkor is, ha a bukaresti pápai nuncius nem érti ezt az egész hercehurcát a magyarság körül, mert véleménye szerint „háromszáz év múlva amúgy is angol lesz az anyanyelve minden európainak”. Míg a legtöbb romániai kisebbség esetében a többséggel szembeni érveléskor elég a hagyományos, demokratikus érvrendszerre való hivatkozás (másság; kulturális-nyelvi-vallási értékek és hagyományok; eltérő identitás), a magyarok esetében eleddig ez egyetlen hatásos érvnek a létszámra való hivatkozás bizonyult, ezért roppant lényeges kérdés a gondos adatszolgáltatás. Bár Romániában a lakosság minden rétege fogy, ez halmozottan igaz a magyarokra, akik körében (Székelyföld kivételével) csökkent a gyerekvállalási kedv, évtizedek óta jelentős a kivándorlás és a szórványban óriási az asszimiláció. Ezzel ellentétes, vagyis mozgósító hatása lehet a státustörvénynek és a több hete igényelhető magyarigazolványnak, hiszen aki ezt kéri, már lélekben elég erős lehet arra is, hogy a kérdezőbiztosnak is bevallja nemzetiségét. És nagyon fontos, hogy a külföldön élő, de még román állampolgársággal (is) rendelkezők meggyőződjenek arról, hogy otthon összeírják őket. Talán még nem késő mozgósítani az otthon maradt, megbízható rokonokat, ismerősöket, de a legjobb megoldás egy hazautazás. Késő bánat, de az anyaországnak talán lett volna gazdasági ereje ebben is segíteni – némi szervezéssel és kevéske pénzzel megmenthetők lennének az olyan végvárak, mint például Erdély kulturális fővárosa, Kolozsvár. Ahol ha nem sikerül átlépni a bűvös húsz százalékot, akkor Funar nyugodtan hátradőlhet: megoldódott a magyarkérdés. Romániában most az a tét: mer-e, tud-e másfél millió ember magyarnak lenni?
Vitályos Eszter: Nem leszünk bevándorlóország!
