Kezében sólyom és kereszt

A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása a magyar kereszténység ezer évéről szól. Az anyag kicsi, de parádés. Látható IX. Pius pápa tiarája, amelyet a Vatikán adott kölcsön, vagy Szent Margit vezeklőöve, s a kettő nem messze egymástól, elgondolkoztatja az embert. Azt hiszem, ez a legnagyobb értéke a kiállításnak: sok érzést, sok emléket felébreszt az emberben.
Alig tettem meg néhány lépést, eszembe jutott az orvosházaspár, akiket Intaházán ismertem meg. A férj igazgató, a feleség pszichológus volt akkoriban. Lakásuk egyik szobájának falát hatalmas festmény uralta: Emese álma. Nyilván ismerik a mondát. Álmos anyjára leszállt egy madár álmában, és teherbe ejtette. A madár a turul volt, a nemzetség, amely méhében fogant, az Árpádoké. A monda szép, a kép is az, csakhogy a pogány múlttal szemben, a másik falon ott függött egy feszület. Mert a férj és a feleség is hívő emberek. Hogyan igazodik egymáshoz vasárnapi imájuk és a madárral szeretkező pogány Emese?
Ilyen kérdést máshol nem ismernek. Igaz, mi is ezer év óta próbálgatjuk megtalálni rá választ, s a magyarság sok egyéb mellett ezért is rejtély Európa számára. Ebben keresendő az ok, amiért egyszer csodálják, másszor gyűlölik. Közömbösen nem tudnak szólni róla.
A kettősség máig eleven. Fajtánk nem mond le mítoszairól. Az ősök madarát ércbe öntötte, talapzatra helyezte, miközben egy másik hegy tetején apátságot épített, ahol térdet hajt, és elmond egy imát.
Egyik kezéből sólymot röptet, a másikkal keresztet mutat? Miféle fajta ez?
Egyedüli.
A kiállításon ott látni az idős Liszt Ferenc képmását. Ha volt szilaj és pogány életű férfi, aki minden poharat fenékig ivott, ő az volt. Országról országra vándorolt, hercegnőt szöktetett, cigányokkal muzsikált esti tűz mellett, sokak szerint az ördöggel cimborált. És akkor mindenki számára váratlanul, Rómába érve megtért. Felvette a katolikus egyház négy alsó rendjét, abbé lett.
Miért?
Őseink adnak rá a magyarázatot. Ott éltek az Urálon túl, a türkök között, akik sorra vették fel Mohamed hitét. A magyarok nem. Őket egy titokzatos erő Krisztus felé vitte. Néhány történészünk szerint a honfoglalók között már voltak keresztények.
A kiállítást látva elmondhatom, amit régen érzek: mi nem Árpád népe vagyunk, és nem is Szent Istváné. A kettőé együtt.
A magyarság megmaradása és kereszténnyé válása történelmünk legnagyobb titka és csodája, s ez a csoda fel fogja kelteni Európa érdeklődését. Egyszerűen azért, mert a kontinens nyugati része, a Lajtán túl illúziók nélkül él, s csupán eurójában és komputerében bízik. Ez a jóléthez elégnek látszik, a boldogsághoz viszont kevés.
Márpedig minden jel arra mutat, hogy a XXI. századot nem annyira a pénz és a belőle áradó birtoklási vágy fogja meghatározni. Véget ért az a horizontális nyomulás, amelyet Spanyolország indított el Amerika felfedezésével, ami után nem volt megállás. A tengereket elárasztották a hajók. Odafelé ágyúkkal és tengerészgyalogosokkal rakták tele őket, visszafelé arannyal és színes bőrű rabszolgákkal.
Diadal. A fehér ember mámorban úszott. S mivel csak erre és kamatszámolásra maradt idő, a vertikális világnézet ötszáz éven át szünetelt. Ez idő alatt az ember nem a magasba, nem a templom keresztjére függesztette tekintetét, inkább a szomszédjára, hogy lássa, mit lehet tőle elvenni. Erőszakkal persze, s gyakran hivatkozva a keresztre.
A horizontális világnézet a javak birtoklásán alapult, és megbukott. Ennek ékes bizonyítéka a XX. század, az emberiség történetének legmocskosabb korszaka, amelyben a fehér ember csúnyán leszerepelt. Még nem ismeri be, Afganisztánban még rúgkapál ellene, de nem sokáig.
Ázsia évei következnek.
Ez a földrész rendelkezik a legnagyobb tartalékokkal, s nem csak a föld mélyét vagy felszínét tekintve. Itt a legerősebb az emberek hite és egymásban bízása. Vagy ahogy Anvar Ibrahim, a jeles malajziai gondolkodó írja: „Ezen a földrészen egyesültek az állam ősrégi hagyományai, a vitális és mély erkölcsi értékek, a kitartó munka kultúrája, a tekintélytisztelet, a szilárd családi kötelékek és a kölcsönös bizalom – vagyis mindenféle fejlődés és haladás elengedhetetlen feltételei.”
Hogy jön ez ide, a Nemzeti Múzeum kiállítótermébe?
Úgy, hogy egyetlen nép vagyunk Európában, amely Ázsiából érkezett, és génjeinkben még sok mindent hordozunk, ami onnan való. Ilyen a kitartó munka és az ősi hagyományok, amelyekről Ibrahim is szólt. Egy stájer gazdász mondta nekem néhány éve Zalában: ilyen gyönge jövedelmezőség mellett az osztrák paraszt ki se menne a földre. És nem értette, miért megy ki a miénk.
A kettősség az ok. Hogy egyszerre vagyunk Árpád és Szent István népe. Apám mesélte, hogy a két háború közt, mikor a Kunságban indult az aratás, a parasztemberek megálltak az első kaszavágás után. Levették a kalapjukat, és félhangosan azt mondták: „Megadtad, Uram, az elsőt, add meg az utolsót is!” Majd pogány virtussal belekezdtek, nem kímélve se magukat, se a másikat. A feladat volt az első, amit a föld diktált, a haszon csak utána következett.
Ezért különb a magyar paraszt, mint az osztrák. És ezért az a munkásember is. Makovecz szerint a csodájára jártak, mikor építették a sevillai pavilont.
Nem ok nélkül hiszem hát, hogy Magyarország belépése fel fogja pezsdíteni az uniót. Sokkal inkább, mint Portugáliáé vagy Görögországé. Nekünk kettős a meghatározottságunk: magasba emelt kereszt és messzibe nyúló gyökerek. Ha ehhez hozzáadom, hogy fajtánk ambiciózus, és önbizalma növekvőben van, okkal gondolhatom, hogy fordul a kocka, és hamarosan Európa fog tanulni tőlünk.
Legelőször hitet…
Az ezeréves magyar kereszténységről szóló kiállítás június végéig látható, de amit felidéz és sugall nekünk, azon még sokáig gondolkodni fogunk.

A Magyar Nemzeti Múzeum címe: 1088 Budapest, Múzeum körút 14–16. Telefonszáma: 317-1684. A kiállítások hétfő kivételével délelőtt 10-től este 6-ig láthatók. A belépés felnőtteknek 600, diákoknak, katonáknak és 65 év alatti nyugdíjasoknak 300 forintba kerül. Van családi jegy is, ezért két szülő és két gyermek 600 forintot fizet, a diákcsoport pedig, 25 tanuló és két kísérő, 2000 forintért nézheti meg a kiállításokat.