Márciusban mintha különös kedve támadna egyes honfitársainknak a szemtelenkedésre. Talán a tavasz vérpezsdítő hatása vagy a hagyományosan legkedvesebb nemzeti ünnepünk emelkedett hangulata provokálja ki bizonyos – mindenképpen jellemző világnézeti-politikai kötődésű – közéleti emberekből, művészfélékből, hogy jól időzített otrombaságot, aktualizált sértegetést vágjanak mások képébe. Koszorús tollforgatónk, Esterházy Péter Így gondozd a magyarodat című, bonyolult műfajú opusának rádióváltozatát így éppen március 15-én tűzte műsorra a Bartók adó 1995-ben.
„A nagy magyar mindig és mindenütt útban van. Például Széchenyi, az a legnagyobb. Lakótelepen abszolút használhatatlan. Az összement magyart a savó leöntése után és Trianon után túrónak használhatjuk. A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik. A magyartartás csak akkor gazdaságos, ha törzsállományunktól szaporulatot nyerünk, és azt fölneveljük…” És így tovább, fél óra hosszan a jó nevű szerző. Bárki elképzelheti a következményeit, ha történetesen egy másik fajta vagy felekezet nevét helyettesítenénk be a magyar helyére. Amint a katolikusok által mindenképpen, de hagyományosan minden jóérzésű magyar által szentként tisztelt államalapítói jobbot „tetemcafatnak”, a koronát „svájcisapkának”, „tökfedőnek” titulálók toleranciája is tüstént véget érne, ha egy másik vallás hagyományos kegytárgyát vagy rituális fejfedőjét illetnék nyilvánosan hasonló szavakkal. Az ősi tabutisztelők mai utódainak még az olyan hétköznapi magyar kifejezések is tűrhetetlenek, mint az élettér a védett erdőben…
Néhány napja Gálvölgyi János találta poentírozásra érdemesnek egy történelmi eseményünket. Az amúgy intelligens és színvonalas komikus show-műsorában az 1849-es világosi fegyverletételből csinált idétlen viccet. A szabadságharc tragikus végjátéka, amelynek az aradi vesztőhely, hős tábornokaink és az első magyar miniszterelnök mártírhalála lett a következménye, még máskor sem lehet nyilvános hülyéskedés témája, nemhogy március 15. után néhány nappal.
Az eddig idézett példák többnyire művészek, művésznek látszó személyek teljesítményei. De politikusok, a politikához kapcsolódó közéleti figurák sem ritkán ragadtatják magukat olyan gorombaságokra, amelyekkel készakarva megsértik a nemzet hagyományait, történelmi nagyságait általában tisztelő magyar polgártársaikat. Tamás Gáspár Miklós viccesnek szánt kvízkérdése egy régebbi Népszavából: „Mi a közös Petőfi és Csurka magyarságában? Mindketten tótok.” A humorka kiötlője volt képviselő, liberális mufti és filozófus egy személyben.
A keddi Népszabadságban nyilatkozó Kuncze Gábor történetesen a jeles gondolkodó volt pártjának az elnöke és szépreményű miniszterelnök-jelöltje. Kuncze így válaszolt az újságíró firtatására, hogy miért nem tűzi ki a nemzetiszínű kokárdát: „Azért, mert nagyon rossz ötletnek tartom. Nem nagyon tudom, hogy miről is szól voltaképpen ez az akció. Ha azt ábrázolja, hogy aki Fidesz-szavazó, az tegyen ki kokárdát, akkor miért kell, hogy egy komoly ember szégyenkezzen a választásokig? (…) Valaki azt kérdezte tőlem egy vitában, hogy miért nem hord mindenki kokárdát. Ez is komolytalan, kivéve, ha a kokárdagyáros hasznát nézzük.”
Érdekes, hogy az a Kuncze beszél szégyenkezésről a piros-fehér-zöld kitűző kapcsán, aki más esetekben figyelemre méltó vastagságú arcbőrt volt képes produkálni. És mi mindent tűzött már ki magára az előző nyolc év alatt, büszkén vállalható jelvényként… Még felsorolni is sértésszámba menne egy illemtudó ember esetében.
Nőhet a szürkegazdaság és erősödhet a kivándorlás a Tisza programja szerint
