Szüreti tűzvész Budán 1810. szeptember 5-én

Buda egyik legrégebbi, sűrűn lakott negyede volt a Tabán, mivel a Dunán, a mai Erzsébet híd helyén, jól járható rév működött. Az ódon városnegyedet a középkorban Szent Pál-patakának, később Timár-pataknak, ma Ördög-ároknak mondott víz szelte keresztül. Maga a Tabán szó a török Dabagháne (Tímártelep) kései származéka, mert valóban sok tímár élt itt. Mondták a városrészt az itt megtelepült szerbekről Rácvárosnak is. Festői sikátorai, zegzugos utcái, vendéglői és kertjei hangulatát sokan dicsérték, ám gyakran pusztított errefelé tűzvész, és fészke volt ez a szegények lakta táj a kolerának is.
1810. szeptember 5-e fekete – szó szerint koromfekete – betűkkel írta be magát Buda történetébe. A tabáni nép szüretre készült, a munkaképes emberek kint dolgoztak a szőlőskertekben – híresek voltak hajdan az itteni borok, a gohér meg a kadarka –, odahaza csak a gyerekek meg az öregek tartózkodtak. Egy kétbalkezes pintérlegény, Gierl nevű, az egyik udvarban tüzet rakott: hordókat kellett előkészítenie a közeli szüretre. Hirtelen szél kerekedett, és egy eltévedt szikrától lángra lobbant a pintérműhely zsindelyteteje. Aztán a szomszéd házikóé. A kiszáradt, sűrűn egymáshoz ragasztott viskókon pillanatok alatt végigfutott a falánk tűz. Rövid idő múlva csaknem az egész boldogtalan Tabán lángokban állt. Az emberek, akik kinn dolgoztak a gellért-hegyi, sas-hegyi meg a távolabbi Sasad szőleiben, meglátva a messzi lángokat, megérezve a szélsodorta pernyét és füstöt, hamarosan megérezték, hogy odahaza nagy a baj. Futottak is, ahogy csak tudtak.
A szörnyű tűzvész azonban mindennél és mindenkinél gyorsabban terjedt. Átcsapott a Krisztinavárosba, majd a Halászváros – más néven Víziváros – sűrűn rakott épületeit kezdte pusztítani egészen a csuklyás (kapucinus) szerzetesek templomáig. A keskeny vízivárosi utcák ráadásul tele voltak lacikonyhák és alkalmi csapszékek apró fabódéival, ami csak fokozta a tűz terjedésének gyorsaságát. Lángra gyúlt a Dunán horgonyozó számtalan hajó, uszály és azok rakománya is, a sok szénabála, deszka és egyéb gyúlékony anyag. A Pestre átívelő hajóhidat sem kímélte a veszedelem, így aztán a túlpart megriadt lakossága hiába is próbált volna segíteni a balsors sújtotta budaiakon. Mentette a maga házait, hiszen a közben orkán erejűvé fokozódó szél a Duna fölött is átsodorta az alattomos zsarátnokot.
A tűzoltók ugyan kijöttek, de a vizük nem volt elegendő. Ekkor az a kétségbeesett ötlete támadt valakinek, hogy gurigassák elő a pincékből a boroshordókat, és a kincset érő budai borokkal próbáljanak meg gátat vetni a pusztító lángoknak. De nincsen a kerek világnak anynyi bora, ami itt elegendő lett volna. A drága nedű hamar elfolyt, a tűz viszont kedvére pusztított tovább, egészen éjfélig, amikor a szélvész némiképp alábbhagyott. Ám addig a környék több száz épületéből csak üszkös gerendák és hamu maradt. Megsérült a budai Várat ellátó – lóval hajtott! – vízvezetékrendszer. A lángok martaléka lett több katonai raktár. Porig égett a pravoszláv hitű szerbek (rácok) temploma, ami a Rác fürdővel szemben állt. Utóbb, a romeltakarítás során a Tabán és a Halászváros szörnyű romjai alól mintegy száz gyermek és öregember holtteteme került elő.
Ami pedig a tabáni katolikus templomot illeti, az látszólag nem pusztult el egészen. Sok kárt tett ugyan benne a tűz, de állt – egészen másnapig. Akkor ugyanis a felületesen eloltott tűz, valami megbúvó zsarátnok jóvoltából újra lángra lobbant, és elemésztett mindent, amiről korábban megfeledkezett.