Robert Scott 1911. október 24-én motoros szánokkal, pónikkal és szánhúzó kutyákkal indult el Cape Evansből (az Antarktisz földjén található Ross-szigetről), hogy szárazföldi úton hódítsa meg a Déli-sarkot. De váratlan vetélytársa akadt. A norvég Roald Amundsen egy tervezett északi-sarki expedíció helyett szintén délnek vette az irányt, mert időközben kiderült, hogy az amerikai Robert E. Peary elérte az Északi-sarkot. Olyan versenyfutás kezdődött a dicsőségért, amely párját ritkítja a sarkvidékek történetében. Amundsen tábora 1400 kilométerre volt a sarktól, Scotté 1500 kilométerre. Viszont Scott az utolsó 170 kilométert kivéve „járt úton” haladhatott, míg Amundsen minden lépésével az ismeretlenbe hatolt. Hátravolt még a döntő feltétel, az időjárás. Ez Amundsennek kedvezett, aki négy társával és 52 kutyájával húsz nappal előbb indulhatott. 1911. december 14-én már a „sarki tanyán” aludtak, s amikor Scott halálra fáradt csapata megtalálta a sátrukat, ők már a visszaút felénél tartottak. Harminchat nappal előzték meg az angolokat, akik 1912. január 18-án érkeztek meg a Déli-sarkra.
Most már minden összeesküdött Scotték ellen. Pónijaik régen elhullottak, az egyre rosszabbra forduló időben maguk vonszolták a szánjaikat. Élelmiszerük és tüzelőjük kifogyóban volt. Először Edgar Evans halt meg (február 17-én), a legerősebb közülük. Mivel Lawrence Oates kapitánynak elfagyott a lába, úgy gondolta, társait segíti, ha elhagyja őket: március 17-én kiment a hóviharba. De már ez sem segített. A három életben maradt – Edward Wilson, Henry Bowers és Scott – tovább küzdött 16 kilométeren keresztül, de egy kilenc napig tartó újabb hóvihar visszakényszerítette őket a sátrukba. Céljuktól, az egytonnás depótól – ahol az életmentő tüzelő és élelem várt rájuk – 11 mérföldre nyugalommal és elszántsággal vártak a halálra. A mentőexpedíció 1912. november 12-én találta meg a sátrukat, benne a három holttestet, Scott feljegyzéseit és naplóját.
Amikor Scott 1897-ben a Királyi Haditengerészetben elérte a főhadnagyi fokozatot, még nem látott havat, s talán azt sem tudta volna megmondani, milyen színekből áll a norvég zászló. Mindkettőért Norvégiába kell majd utaznia, ahol találkozik Fridtjof Nansennel, a sarkutazás óriásával. Nansentől – Amundsenhez hasonlóan – tanácsokat kap, és megismerkedik a kék-fehér csíkos norvég lobogóval. Ekkor még nem tudja, hogy a norvég zászló későbbi látványa lesz élete legfeketébb napja.
Megérkeznek a sarkra. Kare Holt norvég író drámain izgalmas A versenyfutás című könyvében így írja le a zászlóval való találkozást:
„Lehet, hogy árnyék; még egy percig hihették. Ha előbújik a nap, ezerféleképpen vethet árnyékot a hóra. De az árnyék nem lobog. Póznához van erősítve? Egy zászló az, emberek tűzték ki, Scotték úgy érzik, mintha gyomorszájon vágták volna, fojtogatnák őket, valaki félrehúzódik a csapattól, és öklendezik. Evans az.
Scott éles hangja: – Odamegyünk, megnézzük!
Mindig a benyomások szabatos elrendezésének híve volt, de most méltatlanul, zűrzavarosan, minden egyszerre tör rá: – Veszítettünk…? Mit szólnak majd hozzá otthon? Fizetnünk kell, amiért lemaradtunk…? Most hogyan fogunk visszajutni a téli szállásra…? Nem lehet, hogy mégis valami más az…? De mi…? Egy zászló…? Amundsené... Bárcsak itt érném… Csak megemelném a sapkámat, és üdvözölném… udvariasan… mielőtt belévágnám a kést… Becsapott… Nincs itt… Vagy még itt van…? Ó, Uram, Istenem, most már sohasem jutunk haza…
Mit akarok én itt? […]
Itt áll a zászló.
Scott régóta tudta, fájó daganatként érezte, szívében rejtőzött, lelke legmélyén megértette, hogy így kellett végződnie. Nem láttam-e a félelmet, a hamis reményt a többiek arcán, nem mondogattam-e magamnak éjjelente a sátorban: – Hisz lehet, hogy te leszel az első… De nem tudtad-e, hogy a második leszel? Felkészültél a vereségre? Edzetted magad, hogy túléld a vereséget. De hogy elkerüld, ahhoz nem harcoltál eléggé merészen. […]
Itt a zászló.
Néma gyűrűben állják körül. Magas póznára tűzött fekete lobogó. Körülötte sí-, kutyatalp- és szánnyomok, melyek aztán tovább, déli irányban vezetnek.”
Fénykép örökítette meg Scott kapitányt és három társát Amundsen sátránál. (Az ötödik fényképezett.) Erre is volt lelkierejük? A lélek győzelme halmazállapotában változtatja meg a hanyatló fizikumot. Amundsennek majd a túlélők fájdalma jut – gondolhatja Scott –, az a fajta fájdalom, amelytől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál, és meg sem mer közelíteni. És mégis: a legnehezebb stáció ez az életükben, a győztes zászlaja előtt vigyorogni, hányni és sírni. Ez a fénykép járta be a világsajtót, nem az Amundsené. A norvég egyáltalán fényképezett?
Nem ismerek megalázóbb helyzetet, mint amilyen várta még Scottot a Déli-sarkon. Pontosabban Amundsen sátrában. A norvég ugyanis levelet hagyott hátra, amelyet a britnek címezett. Lenne szíves eljuttatni a sorokat őfelsége Haakon norvég királynak! Kare Holt így ír erről:
„Erre már átkozódni kezd Scott. Gúnyt űznek belőle? Postásnak tekintik? Ha már úgyis itt jár a sarkon, megtenne nekem egy szívességet? Megérti, ugyebár? Valamennyi újságban benne lesz: a vesztes meghozza a győztes levelét a Déli-sarkról! Norvégia királya a címzett, itt semmiféle mesterkedésnek nincs helye: a királyhű katonatisztnek össze kell csapnia a sarkát a hóban, és Isten és az emberek előtt kijelentenie: magammal viszem a levelet.” (Amikor megfagyott testüket megtalálják, egy csizmában rálelnek Amundsennek Haakon királyhoz címzett levelére is.)
Egyetlen út van visszafelé: a halál útja. A megalázottak menetelése a hóban. Kiáltás kegyelemért.
Ha vesztesz, utánozd a győztesek viselkedését! – írja John Meredith XIX. századi angol író. Scott is kitűzi a zászlaját a Déli-sarkon.
A napló sorai. Erőteljes, kissé lompos írás.
Péntek, március 16. vagy 17.
[…] „Tegnapelőtt az ebédnél szegény Titus Oates azt mondta: nem tud továbbjönni. Javasolta, hogy hagyjuk őt a hálózsákjában. Mi azonban képtelenek voltunk ezt megtenni, és rábírtuk, hogy a márciusi délutánon folytassa az utat velünk. Szörnyű állapota ellenére igyekezett, így aztán közösen megtettünk néhány mérföldet. Éjszaka azonban rosszabbul lett, és ekkor már tudtuk, hogy eljött a vég. Úgy éreztem, rögzíteni kell a tényeket. Oates utolsó gondolatai az édesanyján jártak, büszkén emlegette az ezredét. Hihetetlen erővel tűrte a fájdalmat, s mi irigykedve néztük, hogy milyen bátor, s megbeszél mindent velünk. Azt hiszem, a lelke mélyén azonban sohasem adta fel a reményt. Bátor lélek volt, de eljött a vég. Átaludta az éjszakát, és abban reménykedett, hogy nem ébred fel. De felébredt reggel – tegnap. Odakint tombolt a vihar. »Kimegyek egy kis időre« – mondta. Kiment a hóviharba, és nem láttuk többet.”
Hétfő, március 19.
[…] „15 és fél mérföldre vagyunk a depótól, három nap kell még ahhoz, hogy oda jussunk. Micsoda haladás! Két napra van élelmünk, de csak alig egy napra fűtőanyagunk.”
Csütörtök, március 22. és 23.
„A hóvihar tombol, mintha örökké tartana – Wilson és Bowers képtelen indulni –, holnap az utolsó lehetőség – semmi fűtőanyag, és ételből is csak egy vagy két »adag« maradt –, muszáj, hogy közel legyen a vég. Természetes egyszerűséggel eldöntöttük, hogy elindulunk a depó felé, vagy eredmény nélkül meghalunk a hóban.”
Csütörtök, március 29.
„Gyakorlatilag 21-e óta nem szűnik a hóvihar. 20-án fejenként két csésze teához elegendő fűtőanyagunk volt, és kevés élelem maradt két napra. Mindennap készen álltunk arra, hogy elinduljunk a 11 mérföldre lévő depónkhoz, de odakint a sátor ajtajának maradványai csak úgy örvénylenek a hófúvásban. Tisztában voltam azzal, hogy nincs reményünk a dolgok megváltoztatására. Mégis bizakodunk, hogy valahogy kibírjuk. Be kell azonban látnunk, hogy erőtlenek vagyunk, és a vég nincs túlságosan messze. Ez a vég könyörületes, de én nem hiszem, hogy írni tudok többet. R. Scott.”
A napló utolsó feljegyzése egy kétségbeesett kiáltás: „For God’s sake look after our people.” Az isten szerelmére, viseljétek gondját a mieinknek. Az az ember, aki hitt Istenben, és a sarki expedíciója során is naponta imádkozott, a fagyhalál küszöbén kétségbeesésében káromkodik. Mert az Isten elhagyta őket. Mert kimerült és éhes. Mert tehetetlen. Most már sem a miatyánk, sem a Biblia nem segít. De talán úgy alszik el örökre, hogy azt mondja magában: „Legyen meg a Te akaratod.” Scott egyik kezét kidugta a hálózsákból, és átölelte barátját, Wilsont. Így találtak rájuk.
A kérdés ebben a versenyfutásban nem így vetődött fel: győzni vagy veszíteni, hanem ilyenformán: győzni vagy meghalni. De az sem volt kizárható, hogy: győzni és meghalni. Ha Scott éri el elsőnek a Déli-sarkot, és nem botlik bele Amundsen sátrába, a visszafelé vezető út során akkor is meghalnak. Meghalnak? Amundsen később, amikor a halál gondolatával foglalkozik, és Scottra emlékezik, úgy találja: legnagyobb vetélytársa győzött azzal, hogy vesztett és meghalt.
Feleki László aforisztikusan így jellemzi a norvégot: „Élt, halt a sarkkutatásért.” És a britről vajon mit írt volna? Nem minden kérdés érdemel feleletet. Vajon Amundsennek eszébe jutott-e Scott, amikor ötvenhat évesen, 1928-ban meghalt? A Spitzbergáknál léghajóbalesetet szenvedett Nobile megmentésére indult útnak.
Eltűnt, és ezzel övé lett a játszma.
„For God’s sake look after our people.”
Szavak, ceruzával.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
