Bujdosók

Tizennyolc évvel ezelőtt Amerikában eltűnt jó barátom felhívott Bécsből telefonon. Amikor elpályázott az Újvilágba, lovagolt, könnyűbúvárkodott, Liviust fordított, gregoriánt énekelt az ócsai Árpád-kori templomban. Olykor ivott is, aztán megrugdosta a kedvesét. Ha csak füvezett, néha olyankor is. Aztán áttért a heroinra. Dédelgetett spanyol gitárját pozdorjává zúzta a nagyapjától örökölt szekreter tetején, baltával fenyegetőzött, felgyújtotta örökségét, a nagyapai tanyát, ahová az egykori ludovikás tisztet, Bajcsy-Zsilinszky Endre jó pajtását az ötvenes években kitelepítették. Nagy buli volt, messze, lent az Alföld és az éjszaka közepén. Ragyogtak fenn a csillagok. Amíg mi a tüzet oltottuk, jó barátom az akácerdőben őrjöngött. Mire visszatért, megnyugodott. Igaz, a bal kezén már csak négy ujja volt – lecsapta a szekercével a saját hüvelykjét. Okos fiú volt. Együtt másztunk fel a berlini tévétorony farkasfogas betonhéjának legkülső csücskére. Az Alexanderplatzon. Ragyogtak fenn a csillagok. És lent is. A zsaruk vállán. Mondom, okos fiú volt. Egzaltált. Néha félelmetes őrült. Szerettem. Olyannak ismertem. Úgy szerettem.
Most, mint mondja, Bécsben él. Programozásból. Nem iszik, csak egy-egy kortyot, az íz kedvéért. Megnősült, három gyermeke van: négy-, három- és kétévesek. Sok időt tölt a családdal. Fürdet, mesél, pelenkáz. Kongázik, tablázni tanul, nyaranta Tisza-parti tábort szervez beteg gyermekeknek: zene, lovasterápia, agyagozás, nemezelés, szövés-fonás, testfestés. Olyan szép ez így, mondom magamban, de azt gondolom, hazudok. Megbeszéljük, hogy találkozni fogunk. Én meg gyanakszom. Rá? Magamra? Nem tudom. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen változás. És ha igen, nem tudom, hogy örülök-e neki.
Kétkedem, pedig tudom, hogy minden lehetséges. Még az ellenkezője is. Csakhogy az ellenkezőjének az ellenkezője is. Ami viszont, azt hiszem, már megint ugyanaz. Mindegy, több dolgok vannak földön és égen, biztatom magam. Miért kellene neked mindent értened? Vegyük csak mindjárt Rákóczit. Soha nem értettem. Az elejét. A vitézlő fejedelmet már igen. A heroikus küzdelem, a ropogva csapkodó lobogók – „Cum Deo pro patria et libertate” –, lovasezredek, diplomácia, győztes és vesztes csaták, száműzetés. Ez így jó. Kerek egész. Dicső harc, sunyi ármánykodás, árulás, bukás. Minden a helyén van. De a kezdet!? Van ott néhány hét. Néhány nap. Vagy csak egy? Egyetlen éjszaka? És a másnap reggel? Igen-igen. Ez az, ami nem megy a fejembe. 1703. június 13-a éjszakája és 14-e reggele. Amikor Lengyelország felől a Kárpátokon át bejön az országba.
Rákócziak és Zrínyiek – erdélyi fejedelmek, horvát bánok. Az ország egyik legnagyobb birtokosa. A kis herceg. Tejben, vajban – bíborban, bársonyban. Komornyikok, inasok, szolgálók, tudós tanítók hada. Thököly, Zrínyi Ilona, Munkács. Amikor elszakítják anyjától, gyámja egy érsek és maga a császár lesz. Jezsuita nevelők, kegyes olvasmányok, vallásos egyesületek, németes viselet, lassúdan kopó magyar nyelvtudás. Prága, Bécs, német fejedelmi cím, hercegnő feleség, esküvő a kölni dómban, eskető pap a mainzi érsek. Teremtőm, micsoda díszletek! És 1703. június 14-én mégis bejön az országba. De hogyan! Márciusban XIV. Lajos követének még elsorolta, mi kell a felkeléshez: francia pénz, fegyver és tisztek, lengyel zsoldossereg, bajor támogatás, szultáni egyetértés… Semmit sem kap. Májusban úgy tudja, felkelt az egész Tiszahát. Sok ezer ember áll fegyverben. Június 9-én, néhány szolga kíséretében, elindul Lengyelhonból Magyarország felé. Az út felénél veszi hírét, hogy a felkelőket szétverték. Nem áll meg, jön tovább. Június 13-án már a Vereckei-hágó közelében jár, eltéved, éjszaka egy koszos kis hegyi faluba keveredik. És másnap itt találkozik először a híveivel. Ötezer gyalogost és néhány száz lovast vár. És kik érkeznek? Négy nap fárasztó bolyongás, a viskóban töltött éjszaka után, ott a zegzugos Kárpát mélyén, a sáros, nyomorult faluban, a hűvös, ködpárás reggelen kik jönnek a fogadására? Rongyokba öltözött, mezítlábas, kaszás-kapás parasztok. Talán kétszáz hadonászó, részegen rikoltozó zsivány. Üvöltöző, rozzant parasztflintákkal a levegőbe durrogtató, szedett-vedett rablóhad. Akik a dolhai csatából megmenekedtek. Ez az a pillanat, amikor minden normális ember visszarettenne. Eszét vesztve, lobogó hajjal futna mind, aki nem kalózvezérnek született. Mielőtt felkötik és kirabolják. Rákóczi nem fut, június 16-án Vereckénél bejön az országba. Ez a csoda, nem a könnyező Madonna. Mert ez nem isteni, hanem emberi csoda.
Lám-lám, semmi sem lehetetlen.
Hiába győzködöm magam, a lelkem mélyén érzem, valami nem stimmel. Gyanakszom. A régi jó barátra? Azt hiszem, rá. Mert ilyen nincs. Kutyából nem lesz szalonna. Kiderül majd, hogy régóta le van fojtva a lőpor, a kanóc meg sercegve ég. Lehet, hogy már hónapok óta, évek óta ég. És nem tudom, mennyi van még a zsinórból. De azt tudom, hogy jobb lesz minél messzebb lenni, ha bekövetkezik a detonáció.
Nem vagyok hülye, vigyorgok elégedetten, de aztán eszembe jut, hogy mi van, ha mégis hülye vagyok? Ha igenis megváltozott? Ha győzedelmeskedett benne a jó? Először magadra gyanakodj, marha, szólal meg bennem a humanista. Te kishitű! Te alattomos áruló! Gyanakszol? Igen? Hogy majd ellopja a pénztárcádat? Soha nem is volt pénztárcád! Gyanakszol? Hát csak gyanakodjál! Nem is tehetsz mást. Mert benned megkövült a rossz. A kisstílű. Míg ő kedves lett, telve finomsággal és érzékenységgel. Megtisztult. Minden lekopott róla, ami sprőd. Maradt a drága mag, a lelkiekben gazdag, kifinomult ember. A tojássárgája. Aki hajlandó veled szóba állni. Nem tudja a nyomorult, hogy te egyre hülyébb lettél az elmúlt évek alatt. Hogy eldudvásodtál, akár a gondozatlan zöldségeskert. Gyanakszol? Dehogy! Ez nem gyanakvás. Ez rettegés. Félsz, hogy minden kiderül! Hogy lelepleződöl!
Hátrább az agarakkal, hőkölök vissza. Gondoljuk csak végig. Mert a fejedelem esete végül is mit példáz? Azt, hogy az ember nem bújik ki a bőréből? Hogy mindig, minden körülmények közt önmaga marad? Igen, talán. Vagy az ellenkezőjét. Ismét elvigyorodom. Látom a fejedelmet Rodostóban, és látom őt, egykori jó barátomat Bécsben, amint hárfázik és téli estéken meleg zoknit kötöget.