Bűn és bűnhődés

Medgyessy Péter, pillanatnyilag vitába hajszolt miniszterelnök-jelölt szakmányban tett ígéretei között azt is megígérte, hogy megválasztása esetén az ígéreteit tőle személyesen számon kérhetik, mert ő oly nagyon gerinces lény, aki felelősséget vállal a szavaiért. (Valami programot is szokott emlegetni, de az eddigi tapasztalataink szerint olyan nincs neki.)
Erre mondják pestiesen: link duma. Pártja kvázi választási programjáért személyes felelősséget vállal, a saját eddigi tetteiért meg nem? Ő, aki szemrebbenés nélkül letagadta, hogy rendszeres jövedelmet kap a szeszipartól, másnap meg diszkréten lemondott róla – ő akar felelősséget vállalni? Ugyan már! Különben is, ő lenne az első kommunista a mozgalom történetében, aki felelősséget vállal bármiért.
Vállalt itt felelősséget az elmúlt nyolc évtizedben egyetlen népboldogító, proletárdiktátor világforradalmár? Volt, akin számon kérték tetteit, Korvin Ottó, Cserny, Kerekes, s még néhányan oda kerültek, ahová a magyarságot szánták, de az emberi nem ellen elkövetett bűneiket, a felelősségüket ártatlanok haláláért nem ismerték el. Régen volt, oly régen, hogy időközben egyik-másik véres kezű terrorlegény hőssé, az „ifjúság példaképévé” nemesült. Szégyen, de utódaik rákényszerítették az országra ezt a gyalázatot is. Persze az utódok, a Rákosik, a Révaik, a Péter Gáborok és a többiek, megannyi közbűntényes senkiházi vállalt-e felelősséget milliók megnyomorításáért, az ország tönkretételéért? Akad még közülük egy-két díszpéldány, amelyik itt él közöttünk, s kéjesen röhög a nemzet tétovaságán, botladozó igazságkeresésén. Nincsenek egyedül, mert vannak követőik. Kádár János melegházából kirajzott „demokraták”. Akiknek tiszta a kezük, mert vért nem ontott, csak éppen a mártírok csontjaira épült „legvidámabb barakkban” szedték meg magukat, felosztván egymás közt a nép kontójára felvett milliárdokat. Akik próbálják lerázni magukról a múltat, mint kutya a vizet, de nem tudnak elszakadni a tanítómesterektől, a nagy elődöktől. Féltve őrzik, óvják, amit azok összeharácsoltak, hozzáteszik a maguk orozta javakat, és ugyanúgy szebb jövőt ígérgetnek a kifosztottaknak, mint Kun Béla és tettestársai. A felelősséget viseljék azok, akiket már kiforgattak csekély vagyonkájukból, s akiket csak ezután fognak. Mondták-e valaha is, hogy tartoznak valamivel ennek a népnek, hiszen az ő elődeik döntötték romlásba, vitték a csőd szélére ezt az országot? Nem mondták, helyette a privatizáció „spontán” nyerteseiként kicsemegézték a gazdaság még működő részét, majd újjáalakították régi pártjukat, megtartva annak vagyonát, az egész társadalomra áthárítván a szégyent. Állítják, bocsánatot kértek elődeik bűneiért, de ők sem emlékeznek rá, mikor és miként. Legutóbb pedig oly arcátlan cinizmussal tették, hogy csak a nemzetet lenéző gúny sütött belőle, megbánásnak, bármiféle őszinteségnek nyoma sem volt. Most megbékélést hirdetnek, ne bolygassuk a múltat, nem jó az senkinek, foglalkozzunk a jövővel, mondják – mi ez, ha nem menekülés a felelősség elől? Pont ők, és az általuk kijelölt bábfigura kandidáns fog felelősséget vállalni. Amikor megbékélést hirdetnek, de közben bosszúért lihegnek, mert az elmúlt négy évben nem volt a kezükben a totális hatalom. Büntetnének, mert túl sokat bűnhődtünk.
Az Úristen irgalmazzon…