Gondolatok az új plutokráciáról

E sorok szerzője tiszteletre méltónak tartja azt, amikor régi gazdag családok tagjai egyértelműen etikai alapon, lelkiismeretből a szegények, a hátrányos helyzetűek mellé állnak a politikában, vagy ha – adott esetben – saját vagyonukat is felhasználva segítik ugyanazokat. Az ember nem dönthet a születési helyéről, s a nagy vagyonnal járó fokozott társadalmi-etikai felelősségvállalás mintegy kiegyenlítése az ingyen kapott előnyöknek.
Nagyon jellemző, hogy egykor a kommunisták és más haladó erők az ilyen embereket a nép olcsó félrevezetésével vádolták, s mással is meggyanúsították őket, hiszen szerintük az osztályhelyzetből nem lehetett kilépni, legfeljebb akkor, ha valaki vállalta saját osztálya forradalmi megsemmisítésének programját. Nehéz dolga volt és nehéz dolga van a történelemben a gazdag embereknek – a haladó erők ott máig engesztelhetetlenek. A régi gazdagoknak még a jótettei is gyanúsak, nem léphetnek ugyanis ki az osztályharcból és az osztálytársadalomból.
A később születés kegyelme azonban már segített a proletár élcsapat tulajdontalan figuráiból ügyesen gazdaggá lett tagjainak. Igaz ugyan, hogy ők a névlegesen közös vagyonból semmizték ki a többi proletárt, de aztán az élükre is álltak újra, s mindent megígérnek nekik négyévente a még létező közpénzekből. Mert annak osztásában az idők során nagyon szakemberek lettek. Tévedhetetlen biztonsággal tudták és tudják azt, hogy abból kiknek jár és kiknek semmi esetre sem. S főleg azt tudják a tulajdontalanság eme egykori prófétái, hogy azok közül, akinek jár, kinek mennyi jusson. Szakemberségük állandó kelléke volt a várólista és a jobb időket liturgikusan és tudományosan megerősítő kisemberi remény, amelynek mint állandó távolságra feltűzött abrakos tarisznyának kellett vonzania a mindig emelkedő teljesítményeket, növekvő jutalom nélkül.
A késő kádári kor adósságból finanszírozott életszínvonal-politikája nem szociális érzékenységből fakadt, hanem az 1956-ban nagyon megijedt Kádár János és köre célszerűségi, megvesztegető politikája volt. A szegényesen egyenlősítő tendenciájú szociálpolitika amellett, hogy elnémított minden kritikát, óriási bürokratikus ballasztot is cipelt. Például a szakszervezetek teljesen felesleges óriási vízfejét, amely verbális tevékenységnél alig művelt többet. Ennek a struktúrának szellemét jól tükrözi utólag is az, ahogy vezetői a privatizációban és minden szerzési lehetőségnél viselkedtek. Elképesztő az, hogy ma jórészt milliomosok vezetik a munkavállalói érdekvédelmet. Nem csoda hát, hogy csupán az állam, jobban mondva a polgári kormányok ellen tudnak csak fenyegetőzni. A magánszférában nincsenek, s csak az elvtársi milliomosok hatalma idején gyakorolják régi jó egyetértési jogukat.
Az újsütetű szocialista bankárok, gyárosok, „vállalkozók” kórusához tartozva ők is úgy gondolják ugyanis, hogy a nép is legyen vagyon- és piacorientált, s akkor majd meggazdagodik. Igaz, a nagy szerzések ideje (vulgo: lopás) lejárt már, de legyen ügyes a nép is. Volt módja megtanulni a reálszocializmusban, hogyan lehet ügyesen gyarapodni. Az úgynevezett népjóléti kiadásokat az érvényes „tudományos” szemlélet szerint egyébként is le kell faragni – mindenki gondoskodjon magáról. A szakszervezet nem azért van – mint nemrég kiderült: a biztosító sem! –, hogy terheket viseljen, s kockáztassa vezetői kényelmes egzisztenciáját. A szakszervezet mindig a haladó politika eszköze, amelynek tudnia kell, mikor kell aktívnak lenni.
A jelet a „szociáldemokrata” párt vezetése adja, ahol szintén jómódú szakemberek ülnek, óriási hatalomgyakorlási rutinnal és nyugati haladó kapcsolati tőkékkel. Ők mindig tudták és tudják, hogy mi kell a népnek, hiszen ők olyan helyi élcsapat, amely mindig a legerősebb központra figyelve cselekszik. Az erő pedig sohasem téved, vagy ha igen, akkor is csak magát korrigálja. Manapság egyébként már nem divat a népre hivatkozni, legfeljebb az emberi jogokra, amelyek persze mindenkinek vannak. Most a piac és a nyereség a legfontosabb, ahol mindenki úgy boldogul, ahogy tud.
Ez az igazság, s ami ezen túl van, az demagógia vagy populizmus. Egyetlen baj van e logikus rendszerben nálunk is: most nincs megszervezve a 99 százalékos választási végeredmény, s ez nagy baj. Így az ember kénytelen elavult szókincsét használva politizálni, ígérgetni, vizionálni olyasmiket, aminek nincs realitása. Hiszen egyébként hol volna a befektetők érdeke, külföldi barátaink, üzletfeleink haszna?
Végül is a politika nem arra van, hogy erőszakot tegyen a csodálatosan működő szabadpiacon, beleszóljon az autonóm pénzügyekbe, s egyáltalán akadályozza bárki szabad gazdasági döntéseit. Legfeljebb szegénypolitikára van szükség, ha már vannak olyanok, akik nem érvényesülnek a piacon. Kellő körítéssel kapjanak egy olyan támogatást, ami a víz felett tartja őket. De tudnunk kell azt, hogy ők feleslegesek, hiszen munkaerejük profitot nem hoz, fogyasztásuk a hasznot nemigen növeli. Számukra elsősorban propagandát és (megnyugtató) olcsó szórakozást kell biztosítani. Elégedetlenségüket a régi erkölcsök és kötöttségek ellen kell irányítani egyrészt, másrészt a „szakértők” és „menők” tekintélyének elfogadását kell szorgalmazni náluk.
A modern plutokrata hatalom úgy demokratikus, hogy esélyt sem hagy önmaga helyzetének a megrendítésére. A társadalom természetes állapota a változásokat mímelő változatlanság, ez a mediális demokrácia a demokrácia végső, változatlan formája, a történelem végtelen vége. A váltógazdaságot úgy kell berendezni, hogy a lényegi pozíciókat ne birtokolhassa más, csak a régi (nyugati) tőkével összefonódott új milliomos elit, a régi „új osztály” (Gyilasz). A reálszocializmus által megporhanyított nép immár nem számít, kiküszöbölendők csupán a mindenkori érték- és erkölcsi alapú tanultabb rétegek (középosztály). Ők anyagilag nem válhatnak önállóvá, s erkölcsileg mindenáron lejáratandók mindaddig, amíg be nem hódolnak.
A leghatékonyabb eszköz azonban ugyanúgy, mint régen, a „küldött emberek” romboló munkája. Ezek az emberek szítsanak vitát, bélyegezzék meg alkura nem hajlandó ellenségeinket, szivárogtassanak, provokáljanak ügyesen, s legyenek modernek. Nem tűrhető az sem, hogy a nép körében régi presztízsű emberek, családok, intézmények és érzések működjenek, s főleg az nem, hogy nemzeti vagy társadalmi szolidaritás lehessen. Forradalomról is csak addig lehet szó, amíg az minket igazol, s a mi friss tőkéinket patinázza. Tőlünk valóban független gondolat lehetetlen legyen, viszont az álfüggetlenség legyen kötelező. Pénzen nem múlhat szájas emberek elkötelezése. Nem árt az sem, ha némi félelem is igazgat velünk kapcsolatban.
Friss milliomosoknak azonban a legjobb védelem, ha népközelinek hiszik, s az új vagyont csak másoknál, az ellenfeleknél kötik zsiványsághoz. A változásokat kell felelőssé tenni a szegénységért, s a jó magánkezekbe került közvagyont az élet rendjeként kell láttatni. Aki ott kutakodik, az legyen a nép ellensége, populista s oly veszély, amit a nép önkárára mélyen utál. Mindez csak hangerő és ismételgetési lehetőség kérdése, hiszen a nép azoké, akik – évtizedekig – megművelték.