Laborcz Lajos, az üstdob virtuóza

Komolyra akkor fordult a dolog, amikor Laborcz Lajoska cintányért kapott karácsonyra. Idősebb Laborcz és hitvese persze azonnal kapcsolt: alighogy kicsomagolta a gyerek az ajándékot, máris fölkapták, és vitték volna a pincébe. Tudták, hogy a Kodály-módszer áldásánál nagyobb átok a zajártalom.
Balszerencséjükre a kisfiút ritka jó memóriával áldotta meg a sors, még az új év sem jött el, máris kikövetelte fölmenőitől az ajándékot, és attól kezdve nem volt nyugalom a Laborcz-házban. Laborcz Lajoska kitartóan zajongott egész álló nap, mentsége csak annyi lehet, hogy az idő előrehaladtával örökre eljegyezte magát az ütőhangszerekkel.
Fölnőve üstdobos lett, a kisváros társulata alkalmazta, így a helybeliek estéről estére megcsodálhatták őt, ahogy meredt vigyázzban, jobb kezében az ütőt tartva készenlétben áll a hangszere mögött. Zenei talentumáról nem sokat tudhattak meg, elvégre a világ zeneirodalma nem ismer olyan művet, amelyben az üstdobé a főszerep. Ez persze sokáig bántotta Laborcz Lajost, ám aztán rájött, hogy elfoglaltsága rengeteg szabad idő forrása.
Igyekezett is kihasználni a zeneművek kínálta holtidőt. Belevetette magát az üzletelésbe. Ahol a partitúra megkövetelte, ráütött a hangszerre, hogy csak úgy zengett, aztán elrohant az éppen soros megbeszélésére. Enyhén szólva sem volt ügyetlen, legyen elég annyi, hogy a kákán is csomót keresett (olcsón vette, és drágán adta), aki pedig nagy lakásra vágyott, egyből hozzá fordult, mert híre ment, hogy nála mindig föllelhető egy-két-három, palotának is beillő ingatlan címe. ,,Kicsiből nagyot, avagy a hodálymódszer” – hirdette névjegyén, bizonyítva, hogy csak kényszerűségből szakadt el gyerekkora meghatározó élményétől s tanítójától.
A színháznál tudomásul vették, hogy Laborcz Lajos örökké lót-fut, nincs egyetlenegy nyugodt perce sem. Elnézték neki, hogy csupán be-beugrik a zenekari árokba, rácsap a hangszerére, és máris robog tovább. Néhány örök ellenzéki megpróbálta eláztatni a direktornál, holmi társulati egységre, a közösség érdekeire, mi több, a művészi alázatra hivatkozva, ám próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Az igazgató mindannyiuknak elmagyarázta: gondoljanak bele Laborcz helyzetébe, mennyire kiszolgáltatott, mivel csak néhány taktus jut neki esténként arra, hogy szolgálja a művészetet, hogy valódi élménnyel ajándékozza meg a közönséget.
– Kell neki is egy kis öröm, én pedig senkinek sem állok útjába, ha egyről a kettőre akar jutni – zárta rendre a kioktatást, amivel persze csak növelte a többi zenészben lévő feszültséget és irigységet. Mert az az igazság, hogy a társulat tagjait majd megette a fene, látván, hogy Laborcz bizony egyre gazdagabb és gazdagabb lesz, az idő múlásával kifejezetten vagyonos emberré válik.
Az elsőhegedűst különösen bosszantotta, hogy Laborcz megtollasodott, kifejezetten betege lett a másik sikerének. Neki ugyanis reggeltől estig ott kellett lennie a színházban: délelőtt próba, este előadás, ráadásul az elsőhegedűs mindenütt főszereplő, ahol a kotta az úr. Egészen belefogyott az irigykedésbe, amikor végre kipattant a fejéből az isteni szikra. Azonnal rohant a direktorhoz.
– Ugye, azt mondtad, hogy nem állsz senkinek sem útjába, aki a boldogulását keresi?
– Mondtam.
– Azt is mondtad, ugye, hogy Laborcz nincs kihasználva, ezért tehet meg mindent?
– Ezt is mondtam.
– Hát akkor ide figyelj, az üstdob sincs kihasználva, és nekem is kell egy kis mellékes… – tért a lényegre az elsőhegedűs, s némi huzavona után kiharcolta, hogy Laborcz hangszerének üregében, a teret kihasználandó, csirkéket keltessen.
– Százalékot persze kaptok – vetette oda mellékesen, pedig amint később kiderült, ez volt a fordulópont. A csirkekeltetés ugyanis legalább annyi hasznot hozott a társulat tagjainak, mint a különféle üzletek Laborcznak. A nézők ugyan nem értették, miért jár éktelen csiviteléssel, ha az üstdobos belép, de nem voltak jártasak a modern zenében, ezért betudták formai kísérletnek.
Az új üzletág oda vezetett, hogy amikor anyagi nehézségekre hivatkozva bezárták a színházat, a zenészek azonnal váltottak, és főállásban foglalkoztak tovább a csirkékkel. Nagy haszonnal, mi tagadás, nagy örömöt szerezve ezzel az elsőhegedűsnek. ,,Na, az a barom kimaradt ebből a jó kis buliból” – dörmögte magában Laborczra gondolva.
Aztán egy napon az igazgató társulati ülést (hivatalosan: szövetkezeti közgyűlést) hívott össze, hogy bejelentse: fuzionálnak egy nagy állami céggel, komoly, világlátott ember kell vezetőnek, ezt megköveteli a külföldi megrendelések tömkelege.
– Bemutatom az új cégvezetőt – intett színpadiasan (a vér nem válik vízzé) maga mögé, mire arcán széles mosollyal, nagy taps kíséretében belépett Laborcz Lajos.
Az elsőhegedűs a szívéhez kapott, érezte, hogy itt a vég. Annyi ereje azért maradt, hogy a kórházi ágyon – miközben undorral félretolta a csirkelevest – megígértesse a feleségével: ha történne vele valami, a gyereknek mindenképpen cintányért vegyen karácsonyra.