Macskajáték az erkélyen

Valamelyik éjszaka az az érzésem támadt, hogy figyeli valaki az álmomat. Égő szempár szegeződött rám az erkély üvegajtaja mögül. Egy macska nézett rám kitartóan.
Amikor harmadszor riadtam fel, kimentem az erkélyre, hogy szemlét tartsak. A kert felől vaslépcső vezet fel a teraszra, azon bármikor feljöhetnek a cicák. Akad belőlük néhány a környékünkön. Hidegebb éjszakákon itt vackolnak meg. Vizsgálgattam a helyszínt, és szomorúan állapítottam meg, hogy bizony ez a hely nem a legkényelmesebb a pihenésre.
A sarokban áll a nyáron szétnyitható nyugágy, a fonott székek a kerek asztalhoz támasztva várják a tavaszt. Tenni kellene valamit a kóbor cicákért. Már tudom is, hogyan segíthetek rajtuk.
Másnap délelőtt nekigyürkőztem a takarításnak: söprögettem, port töröltem, elrendeztem a nyugágyat, le is terítettem, majd a törlőrongyot „véletlenül” leejtettem. Éppen a sarokba hullt, ahova szántam. Kényelmes fekvőhely lesz egy macskának.
Megfigyeltem, hogy éjszaka élénk volt a cicaközlekedés. Még veszekedtek is. Nyilván a törlőrongy birtokbavétele miatt. Mert az csak akkora, hogy egy cicának elegendő. Az érkezők pedig többen lehettek. Így hát nyomban a reggeli után kiloptam egy másik törlőrongyot is az erkélyre. Mérgelődött is a feleségem, amikor nem találta takarítás közben. „Nálad volt, emlékszem, hová a csudába tehetted?” – kérdezte, de én csak a vállamat vonogattam. Hogy nem emlékszem. Törölgettem volna? Hogy milyen feledékennyé válik az ember, amikor megöregszik…
A rongyok visszakerültek régi helyükre, mire éjszaka újra rám villantak a macskaszemek. Új megoldást kerestem. Kis, előkeszerű szőnyegecskék vannak a fürdőszobánkban, fogtam hát, és kivittem az egyiket a macskáknak. Azon még kényelmesebb lehet az alvás, mint egy törlőrongyon. Elégedett voltam magammal.
Gondolom, a cicák értékelik igyekezetemet. Amikor egyedül maradok otthon, nyomban megjelennek az erkélylépcsőkön. Amikor a feleségem is otthon van, csak a kert végéből leselkednek, mert ő olykor hangos „sicc!” kiáltással elűzi őket. De azért lopva mindig visz ki nekik maradékot. Bevallom, én is lopva etetem őket, reggel meghagyom a tejeskávém felét, s kiviszem kis edénykéjükbe. Olykor-olykor kenyeret, kiflimaradékot is aprítok bele. Ezt nagyon kedvelik.
Tegnap nagy riadalmat okozott a szomszédunk: azt mondta, hogy vészesen elszaporodtak az idén a molyok, mindent kirágnak. Nosza, gyorsan cselekedtünk, minden ruhát a teraszra vittünk napozni. Én egy légycsapóval végigveregettem a kabátokat, hogy elriasszam az ocsmány kártevőket. Aztán kint maradtam magam is napozni egy kicsit.
A feleségem leszaladt közben a sarki boltba, gondoltam, kihasználom az alkalmat. Friss tejet akartam adni a cicáknak, de már tele volt a tányérjuk. Megelőzött a feleségem. Hívtam hát őket hangos szóval: „Cic, cicuska!”
A kertben ültek, az erkéllyel szemközti kőfalon, és meg sem moccantak. Mintha kővé váltak volna. Mint Lót felesége, amikor visszatekintett Szodomára. Haragszanak talán valamiért? Vagy valami váratlan dolog történt, amiről nem tudok? Lehet, hogy kutya távedt a kertünkbe? Körülfuttattam tekintetemet a kerten, de sehol semmi sem rezdült.
Elgondolkozva üldögéltem a napsütésben, s egyszer csak rádöbbentem félelmük igazi okára. Észrevettem ugyanis, hogy az egyik pepita nyári zakóm mellett, a kifeszített dróton ott himbálódzik a szélben feleségem két nyakba való rókája is. Azokat is kiraktuk molytalanító szellőztetésre, azok meg olyanok a fénylő gombszemükkel, mintha csak élnének. Ugrásra készen várják a macskákat.
Lúdbőrös lett a hátam. Egy pillanatra bennem is megrezdült a félelem. Aztán gyorsan a rókákra borítottam az egyik zakómat, majd visszaültem a helyemre. Nyomban szertefoszlott a cicák félelme, néhány perc múlva már lefetyelték a tejet, miközben engem elnyomott az álom a bágyasztó napon.
Azt hiszem, egerekről álmodtam…