Magyarország helye az új világrendben

Kétezeregy szeptember 11. ma már történelmi cezúrának számít. Az egykori Szovjetunió gyors felbomlásával kialakult világpolitikai bizonytalanság korszaka ekkor ért véget, és ekkor kezdődött el az új időszak, amelyben az Egyesül Államok politikai és gazdasági érdekei globálisan egyértelműen meghatározóvá váltak. Az érdekek katonai érvényesítése mellett megkezdődött egy olyan politikai-gazdasági szövetségi rendszer kialakítása, amely részben a korábbi folytatása, részben új vonásokat mutat. A XX. század közepén a Szovjetunió és az Egyesült Államok között kialakult katonai együttműködés 2001-től új formában éledt fel; de az változatlan maradt, hogy ebben az együttműködésben az Egyesült Államok néhány kiemelt szempontja érvényesül, amelynek támogatásáért cserében egykor a Szovjetunió, ma pedig Oroszország számíthat segítségre saját politikai és gazdasági érdekkörének néhány fontos pontján. Ez az együttműködés, a két ország földrajzi elhelyezkedésének megfelelően, egyszerre transzatlanti és transzpacifikus; átfogja az északi világot és hatása kiterjed a földgolyó déli területeire is.
Ez a régi-új szövetségi rendszer alrendszerekkel egészül ki, amelyek fontos elemei az angolszász világ néhány további állama – mint Kanada vagy Ausztrália –, az Európai Unió, illetve a Közel-Kelet két kulcsállama, Izrael és Törökország. Számunkra kiemelt fontosságú az Európai Unió helyzete. Az afganisztáni háborúban kiderült, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió politikai-katonai szövetségi rendszere, a NATO ma már nem bír azzal a fontossággal, mint a XX. század második felében. Az Egyesült Államok csupán brit szövetségeseivel alkotott katonai egységet, míg az unió nagyobb államai a hadjárat során másodlagos szerepbe kényszerültek. Ez a fejlemény az Európai Unió minden gazdasági és politika jelentősége mellett a korábbi hangsúlyok megváltozását mutatja. Mintha az 1940-es évek elevenednének fel, amikor Franciaország és Olaszország szövetségesként nem jöhetett számításba. Velük és a kontinentális Európát megszálló Németországgal szemben az Egyesült Államok csak Nagy-Britanniára és a Szovjetunióra számíthatott. A London–Moszkva-tengely mintha ma is erősebb lenne, mint néhány évvel ezelőtt; a mai Oroszország jelentősége Európában is felértékelődött. Mindennek az Egyesült Államok szempontjából átfogó jelentősége van, különösen Kína vonatkozásában; bennünket azonban, mostani szempontunk szerint, elsősorban az európai, különösen a kelet-európai hatások érdekelnek.
Az Európai Unió újjáformálásának folyamata az elmúlt évtizedben csak vontatottan haladt előre. Ennek okai az unió szerteágazó érdekeiben keresendők, a tisztázatlan gazdasági, politikai és különösen alkotmányi helyzetben; és abban a nehezen feldolgozható fejleményben, amelynek következtében egy évtizeddel ezelőtt országok jelentős csoportja kívánt volna csatlakozni az Európai Unióhoz; mármint ahhoz az unióhoz, amely még a hidegháborúban formálódott meg, amelynek szerepe ebben a helyzetben kiugró fontosságú volt, s amely a kelet–nyugati feszültség időszakában kényesen ügyelt olyan politikai és gazdasági rendszer fenntartására, amely valamennyi országát a lehető legstabilabbá tette. Ez a helyzet mára megváltozott; a keleti nagy ellenség eltűnt, az európai színtéren csak az unió politikai-gazdasági egysége maradt fenn. Így a korábbi preferenciák is átalakultak; a szociális piacgazdaság politikailag is stabilizáló ideálja ma már egyre kevésbé tűnik fontosnak; a politikai szerkezetek harmonikussága sem kiemelt jelentőségű abban a helyzetben, amelyben közel s távol nem látni hatékony ellenséget. Szabad tere nyílik tehát annak, hogy az unióban kiemelt politikai-gazdasági érdekcsoportok többé vagy kevésbé lemondjanak korábbi önkorlátozásukról saját céljaik elérése érdekében.
E célok között nyilvánvalóan nem az áll az első helyen, hogy az unió a hidegháborús időszaknak megfelelő formában éljen tovább. Olyan hatalmi szerkezet kialakítása a cél, amely az uniót globálisan, úgy a gazdasági, mint a politikai versenyfutásban is képes fenntartani. Kérdés azonban, hogy ez a törekvés 2001. szeptember 11-e után is sikeres lehet-e. Az unió kétségtelenül fontos tényező globálisan is, amennyiben például a Földközi-tenger medencéjének stabilitásában jelentős szerepet játszik. Másfelől a megerősödött Oroszország fokozatosan ismét magára veszi a korábbi szovjet szerepkör néhány elemét, illetve ezt újakkal egészíti ki. Oroszország stabilizáló tényező lehet a Földközi-tenger térségében, különös tekintettel Közép-Ázsiára; megfelelő előkészítés után alkalmas arra is, hogy a Balkán válságait befolyásával tompítsa; s talán alkalmas arra is, hogy Kelet-Európában, e nehezen kezelhető és ellentétektől szabdalt térségben gazdasági erejével és politikai befolyásával középtávon kiegyensúlyozó tényezőként jelenjék meg. Végül Oroszország képessé válhat arra is, hogy ellensúlyozza az unióban olykor megfigyelhető törekvéseket, amelyek néha eltérnek az Egyesült Államok politikai-gazdasági preferenciáitól.
Magyarország ebben a helyzetben élesen megfogalmazható kérdésekkel szembesül. Mint olyan ország, amellyel a XX. század folyamán súlyos igazságtalanságok történtek, magára vonja azok figyelmét, akik a kelet-európai térség stabilitásában érdekeltek. Egy-egy politikai feszültség kialakulásakor e megfigyelők számára nem az a legfontosabb kérdés, hogy kinek van igaza; hanem az, hogy mi a leghatékonyabb módja a feszültségek feloldásának. Így a szétszórtan élő magyar lakosság problémáinak kérdését feltehetően nem az igazságszolgáltatás bonyolult folyamatával kívánnák megoldani, hanem a feszültségek csillapításával, amelyben a kisebb ellenállás irányában fejtenek ki politikai nyomást. Az a magyar kormány, amely a kisebb ellenállás politikáját követi, magára vállalja az efféle megoldásokat; s amely az igazságosság nevében határozottan lép fel, számíthat arra, hogy megpróbálják visszatéríteni a kisebb ellenállás politikájához. Ez a helyzet Magyarország pozícióját erőteljesen meghatározza. Amennyiben a környező országok egy része együttesen fellépve kívánja érvényesíteni érdekeit Magyarország vélt érdekeivel szemben, bizton számíthat azok támogatására, akik szemében a térség politikai szilárdsága a döntő szempont.
Ez a politikai szilárdság beláthatóan könnyebben érhető el olyan belpolitikai erők segítségével, amelyek – saját egyéni és csoportérdekük kielégítése mellett – évtizedes rutinnal alkalmazzák a kisebb ellenállás politikáját. Ez a politika Magyarországot nem saját, szervesen kialakult belső tendenciái alapján fogja fel, hanem csak mint formálisan létező nemzetközi entitást. A kisebb ellenállás politikája ezért befelé a teljes ellenállás politikájaként jelenik meg mindazon törekvésekkel szemben, amelyek hagyományos érdekeket, vagy akár csak megalapozott gazdasági, kulturális és politikai érdekeket kívánnának érvényesíteni. Ez tehát egyszerűen fogalmazva az elnyomás politikája, opressziós politika. A kisebb ellenállás politikusai úgy tekintenek magukra, mint a nemzetközi kontextus képviselőire, akiknek belpolitikailag – saját érdekeik foganatosításán túl – legfontosabb feladatuk abban áll, hogy a szervesen kialakult belső érdekeket megfelelően kanalizálják, illetve semlegesítsék. Ez a politika jellemezte a magyar vezetőket 1945 után; s megváltozott hangsúlyokkal a mai napig ez a felfogás él azokban a politikusokban, akik például a Benes-dekrétumok kérdését csupán a nemzetközi status quo alapján kívánják megválaszolni. Noha ezek a dekrétumok kétségtelenül a status quo kifejezői, a magyar, az osztrák vagy a német állam szempontjából sajátos és természetes jogok tagadását is jelentik. Ennek elutasítása nem más, mint a kisebb ellenállás politikájának következetes belpolitikai alkalmazása olyan helyzetben, amelyben különben égetően szükséges a belső és külső érdekek igazságos harmonizálása.
A kisebb ellenállás politikájának képviselői manapság több oldalról is megerősítést nyernek. A 2001. szeptember 11-vel kezdődő új korszak egyik jellegzetessége az, hogy az antikommunizmus korábban is kétes őszinteségű jelszava másodlagossá vált. Helyére a terrorizmus elleni harc szlogenje lép, amelynek támogatásában minden olyan erő szívesen látott, amelyik hajlandó a szlogen által jelképezett célok elérésének támogatására. Különös fontosságúak e téren azok a jól szervezett és jól képzett politikai csoportok, amelyek a Szovjetunió összeomlása után részben a gazdasági életbe húzódtak vissza, noha politikai ambícióikat soha nem adták fel. Ezek az egyének és csoportok most ismét hasznosnak mutatkoznak; az új szövetségi rendszerben szükség van politikai, titkosszolgálati és gazdasági szaktudásukra, aminek fejében belpolitikai téren, Oroszországtól Albániáig olyan meghatározó politikai szerepre tarthatnak igényt, amely mögött nem csupán változékony populisztikus támogatás húzódik meg, hanem kikristályosodott globális politikai érdek. Ez az érdek azonban mégsem ígérkezik hosszú távúnak; egy túlságosan megerősödött Oroszország inkább számíthat vetélytársnak, semmint szövetségesnek.
Magyarország bel- és külpolitikai helyzetének e tényezői különösen nehéz feladat elé állítják az országot. A régi rendszer elkötelezettjei immár nemcsak a szokásjog és nemcsak az elmúlt tíz év során kialakított gazdasági-politikai pozícióik alapján követelik meghatározó szerepük visszaállítását, hanem burkoltan globális érdekekre is hivatkoznak. A nyilas- és kommunistaterror iszonyatára emlékező budapesti múzeum megnyitása nagyjából egybeesett azzal az időszakkal, amelyben az akkori eszmék és eszközök ideológiátlan alkalmazói ismét úgy érezhetik, hogy ismereteik nem teljesen haszontalanok az új világhelyzetben. Ezért korábbi hajlandóságuk, hogy morálisnak tűnő önérzettel követeljék a tényleges hatalmat, ma már újabb hivatkozási körrel egészül ki, amely az új világhelyzetben – talán csak átmenetileg – megnövekedett jelentőségük alapján érvel. Az érvelés veleje úgy adható vissza, hogy az, aki korábban is értett a reális hatalom bármilyen eszközzel való megtartásához, ma is érdemes a hatalomra. Az erkölcs jelentése ebben az érvelésben nem több és nem kevesebb a hatalom megtartásának a képességénél. Ebből a különös azonosításból ered az erkölcsinek tűnő felháborodás, amely e személyeket akkor fogja el, amikor politikai, gazdasági és kulturális törekvéseik akár csak némi ellenállásba ütköznek.
Van-e Magyarországnak e helyzetben mozgástere? Válaszom az, hogy csekély; ahhoz mégis elegendő, hogy e helyzetet felismerjük, és levonjunk néhány következtetést. A legfontosabb az, hogy a kisebb ellenállás külpolitikájának sikere elválaszthatatlan az elnyomás belpolitikájának a sikerétől. Ha egy kormány csak nehezen képes kitérni a kisebb ellenállás külpolitikájának megfogalmazott követelménye elől, még van lehetősége arra, hogy az elnyomás belpolitikájával következetesen szembehelyezkedjék. Ezt csak a belső, szervesen kialakult érdekek világos megfogalmazásával és képviseletével érheti el. Ha ebben eltökélt, nem esélytelen a külső érdekek terén sem. Ha azonban nem ismeri fel a most vázolt nemzetközi összefüggés legfontosabb belső következményeit, ha tehát nem képes az öszszetetten érvényesülő oppressziós politikával szemben hatékony eljárásokat kidolgozni és alkalmazni, arra sincs esélye, hogy az ország külső helyzetében sikereket érjen el; nincs esélye arra, hogy a kisebb ellenállás politikájának követelményét megváltoztassa.
A kisebb ellenállás politikájának hazai képviselői pszichológiai és talán egyéb okokból sem fognak változtatni felfogásukon és gyakorlatukon. Ha olykor úgy tűnik, hogy a szervesen kialakult belső érdekek képviseletében lépnek is fel, ez nyilvánvaló ellentétet képez mindenkori politikai gyakorlatukkal, ideértve a jelenleg nyomon követhető fejleményeket. Ezeket gondosan megfigyelve inkább arra a következtetésre juthatunk, hogy a kisebb ellenállás külpolitikájának és a belső elnyomás belpolitikájának kettősségét e politikai csoportok minden korábbinál erőteljesebb formában kívánják gyakorolni, ha erre ismét lehetőségük nyílna. Az érvekben sokféle szempont megfogalmazódik, és ez így is helyes. Ám még helyesebb, ha a felmerülő kérdések eldöntésekor Magyarország valós nemzetközi helyzetéből indulunk ki; abból, hogy az ország, amely maga is nemzet a nemzetek között, nem lehet csupán nárcisztikus politikai csoportok hatalomgyakorlásának eszköze.
A szerző filozófus