Mértan és politika

Íme, megszületik a „gonoszok” háromszöge, csúcsain Irak, Perzsia és Észak-Korea, egy hatásos kép vagy képlet, leegyszerűsített ábra, amely irányul szolgálhat a világpolitika labirintusában.

Mindig vonzotta a mértan és azon belül is a háromszög a politikusokat. Az egyiptomi és yucatáni piramisok döbbenetes jelei és szimbólumai annak, hogy miként ábrázoljuk a hatalmat, amely egy csúcsban fut össze, miután széles alap biztosítja az „utánpótlást”. Nyilvánvaló, hogy egy demokratikus korban ez az ábra ellenszenvre talál. A háromszöget nem függőlegesen képzeljük el – a csúcsban végződés ellentmond a korszellemnek –, hanem lefektetjük vízszintesre.
Az első világháború utáni kisantant, amely Magyarországra volt hivatva vigyázni, ilyen háromszöget rajzolt Európa közepébe, melynek csúcsai Prága, Belgrád és Bukarest voltak. Két évtized sem telt el, újabb háromszögű politika keletkezett Berlin–Róma–Tokióval mint csúccsal, de kitalálói nem tudtak megszabadulni a geometria másik ábrájától, és használták továbbra is a Berlin–Róma tengelyt. Az egyenes vonal jobban tetszett, és a kisantant különben sem váltotta be a hozzá fűződő reményeket.
A tengely és a háromszög marad az alapvető ábra, és ez kísérti George Bush elnök mértani álmait is: a tengely hatásosabb, kevésbé elvont, agresszívebb, de a háromszög felidézi a területet, baljósabb hatású. Íme, megszületik a „gonoszok” háromszöge, csúcsain Irak, Perzsia és Észak-Korea, egy hatásos kép vagy képlet, leegyszerűsített ábra, amely irányul szolgálhat a világpolitika labirintusában. Igen ám, de azáltal, hogy a lefektetett piramis divatos lett, más háromszög is megjelent, bár még senki sem nevezte nevén a gyereket. Miért ne születne azonban egy új háromszög, mondjuk Washingtonnal, Londonnal és Tel-Avivval mint a mértani alakzat csúcsaival? Mindenkinek könnyebbé válna a helyzete: adva lenne két háromszög, az emberiség drukkolhatna egyikért vagy másikért, és nem kellene ország- és városneveket sem említeni. Egyik lenne a „jó” háromszög, másik a „rossz”. Ez útjelzőül szolgálna a később csatlakozók számára is.
Hogy ez nem hallatszik modernnek? Istenem, legyünk toleránsak! Néhány évvel ezelőtt a román filmes, Barba Negra tucatnyi filmet készített Európa építőművészetéről, bizonyítva, milyen mértani figurák a döntőek a kőbe vésett szépség, áhítat, hatalmi vágy kifejezésére. Így például kiderült, hogy Versailles kastélya és parkja mindenben követi az apollói formákat és szimbólumokat: hiszen Lajos „napkirályként” szerepelt a történelem színpadán. A piramis maga is istenkirályi elven épült, az architektúra mindig is geometriai formákban tette érzékelhetővé az alapinspirációt.
Ne csodálkozzunk hát, hogy modern politikusaink önkéntelenül is elvetik a szóbeli absztrakciókat, és az olyan konkrét felé nyúlnak, mint a háromszög vagy a tengely. Egy kis elismerés jár ebben a divatban Gömbös Gyulának, aki, tudomásom szerint, elsőnek használta a tengely szót. Reagan elnöknek nem volt nyelvészetileg szerencséje: csak a Szovjetunió állt előtte, és a pont nem mértani ábra. George Bush jobban jár, szeptember 11-e óta növekszik ellenségei tábora. Kiválaszt közülük hármat, de felmerül a kérdés, vajon ezek tengelyt vagy háromszöget képeznek-e?
Ha jobban körülnézünk, megállapítjuk, hogy léteznek még más mértani alakzatok is, például a gömb! Innen nem messze az út a globálisig, legyen szó piacról, külpolitikáról vagy világszövetségről. Itt is megvannak azonban a hátrányok. A gömb mindig a tökéletességet jelképezte, akármennyire megyünk vissza az emberiség történelmében: a kerék, a saját farkát lenyelő őskígyó (uroborosz) mindig a kezdet és végnélküliség szimbóluma volt, az örök körforgásé. Ellentétben a kerékkel, a gömb kevésbé megbízható: vannak, akik kívül maradnak, és sértve érezhetik magukat. Logikus a kérdés: mikor megemlítette Bush a háromszöget, és ilyenformán saját „gömbjére” utalt, kit hagyott ki? Biztosak lehetünk, hogy a „szövetségesek”, amelyek a háromszögön kívül, de a gömbön belül vannak, elgondolkoznak valódi helyük felől: hol vannak ők – Párizs, Brüsszel, Madrid – ebben a politikai geometriában?
A késő ókorban Rómában, de főként Bizáncban a szín fontosabb volt, mint a mértani ábra. A stádiumban a zöldek mérkőztek a kék csapat ellen, és a sporteseményt követően a huligánok éppen úgy elöntötték a pályát, mint manapság: törtek, zúztak, mészároltak. Az akkori Huntington úgy szemlélte a történelmet mint a színek összecsapását. A háromszög azonban túlélte a többi geometriát, feltűnt ismét Napóleon után: a szent szövetség (Anglia, Ausztria és Oroszország) felosztotta az érdekszférákat. Még 1914-ben is természetesnek látszott a formula (Franciaországgal a Habsburgok helyében), és mikor Oroszország kiesett a játszmából, az Egyesült Államok csatlakozott (1917).
Akár ellenség, akár szövetség, a háromszög marad a kedvenc poligon. Korunkban már-már úgy látszott, hogy képződik egy újabb tengely, Washington és Moszkva a két végen. A hidegháború még zajlott, mikor közgazdászok jósolgatták a két „szisztéma” azonos tendenciáját, kapitalista/kommunista középútját, szintézist, kompromisszumot. Kétséges, vajon a jóslat nem vált-e be, és hogy hány szögű alakzat fogja ezt legjobban ábrázolni. Az ábrázolásnak viszont ellentmond korunk állítólagos aspirációja az egység iránt. Ott vagyunk, ahol Róma volt közvetlen Krisztus előtt és közvetlen Krisztus után. Akkor a mediterrán egységről beszélhettek az érdekeltek, és az egyik kimagasló szónok, Vergilius megírta Negyedik eklogáját a közelgő egységről, világbirodalomról, Róma magasztos feladatáról a béke nevében. Nem volt szükség ábrára, de Augustus császár elég bölcs volt ahhoz, hogy határokat szabjon a birodalmi étvágynak. Megszületett a tudományos térképezés és a limes tudata. Egy új modell. Kérdéses, hasznát vesszük-e ismét.