Tollhegyen

Amikor ezeket a sorokat írom, még semmi sem biztos, itt gubbasztok szódás Sanyi kispadján a jó öreggel, ragyog a nap, pompáznak a virágzó meggyfák, gerlék burukkolnak, a mi szívünk meg egy ütemre lüktet: édes Istenem, el ne hagyj!
Lesz még magyar nyár! De mikor? Most? Vagy négy esztendő múlva?
Nem szól az öreg, én sem beszélek, de pontosan értjük egymást. A nagy idők összekapcsolják az embereket. Máskor lányokról, csibészkorról, borról, birkapörköltről megy a szó – most hang sem esik, de a csöndben benne van minden.
– Nem lehet akkora tulok a magyar – mondja csöndesen Sándor egy idő után, én meg bólintok rá. Nem lehet.
Mondom, pedig még semmit nem tudunk, lehet eső, lehet hó. Lehet égszakadás. Az emberben ott lapul a szellemi korlát. Szorít az idő, de nem megyek (már a napos szerkesztő is rám telefonál ingerülten), ezeket az órákat itt kell végigülni, végigszorítani. Amolyan nappali virrasztás ez, itt és most a szíveknek kell összeérniük, lelkeknek találkozniuk. Tekinteteknek.
Jó Sándor már hajnalban elment a Táncsics iskolába szavazni, én csak déltájban, valamivel ebéd előtt. Végül is mindegy, a jó ügyek megtalálják egymást a szavazóurnában is.
Mondom, még semmit nem tudok az eredményről, örömkönnyet törlök-e majd a szemem sarkából, vagy a bánatét. Előremegyünk-e, vagy vissza a pattintott kőkorszakba…
Szeretnénk öregebbek lenni valahány órával, és szeretnénk hinni, hogy a haza is bölcsebb lett néhány elszalajtott emberöltővel.
Míg üldögéltünk, ránk harangozott a cinkotai plébánia, én olyan üzenetfélét éreztem benne, haza is ballagtam lassan, tévét nézni, híreket hallgatni. (Cikket írni – újra rám szólt a szerkesztő.)
Különös délelőtt volt.