VAJDASÁG. Magyar sziget a szerb tengerben. Székelyek lakják, hétszáz kilométerre a Székelyföldtől. 1886-ban jöttek Bukovinából, ahová a mádéfalvi veszedelem után kerültek. Utolsónak lettek idetelepítve, azzal a feladattal, hogy elfoglalják az árterületet a Dunától és töltéseket építve szántófölddé alakítsák azt. Azóta ezekből a földekből próbál megélni a közel háromezer kevei polgár, akiknek döntő többsége magyar. Aki nem, az a betelepített bolgárok leszármazottja.
Fura érzés végigsétálni a kopjafával díszített templomkerten és benézni a székelykapus temetőbe. Az embert egy pillantra elszédíti az illúzió, ám a községközpont magyar és szerb feliratai hamar visszarángatják a valóságba. A polgármesteri hivatalban épp a magyarigazolványért állnak sorba, a mellette lévő iskolában nagyszünet van, a gyerekzsivajból ismerős, érthető szavak szűrődnek át. A településen a legtöbb munkát ma a magánvágóhidak adják, a közeli városok nagy gyáraiban már keveseknek jut megélhetés. Még ma is jelentős a kivándorlás, az ország gazdasága nem tudott kilábalni a sokévnyi háború okozta sokkból.
Fiser János plébános tizenegynéhány éve érkezett ide, s akkoriban még évente hetvenszer keresztelt és ötven-hatvan embert kellett eltemetnie. Ma már jóval rosszabb az arány, s az is elmondható, hogy szerte a nagyvilágban jelenleg jóval több kevei ember él, mint a faluban. A négy éve indult helyi lap (amely egy szerb nyelvű körzeti kiadvány havi mellékleteként jelenik meg) nekik is szól, több mint száz példányt postáznak rendszeresen tucatnyi országba.
Az idén felvették a kapcsolatot a Hargita lábánál élő székelyekkel is; Beder Tibor Csíkszeredában élő író látogatása volt az első lépés. – Azért jöttem, hogy visszahívjalak titeket a gyökerekhez – fogalmazott a csíki utazó, aki pár éve gyalogosan zarándokolt el a törökországi Magyarkőre. Annak lakói négyszázötven éve telepedtek ki a Székelyföldről, s bár ma már nem tudnak magyarul, mégis büszkék a származásukra. – Melegedjünk fel egymás kezének melegétől – fogalmazott a csíkszeredai követ, viszontlátogatásra invitálva a keveieket.
A lebombázott olajfinomító városában, Pancsován épp a magyar percek mennek a helyi tévében. A heti másfél órás műsort Balassa Júlia szerkeszti, a kis stúdiót saját lakásában rendezte be. A főszerkesztő a Börcsök Enikő Módszertani Központ vezetője is, s szomorúan meséli, hogy a Dél-Bánságban tíz magyarlakta településnek összesen alig négy tanintézménye van. Pancsovának például egy sem jutott, annak ellenére, hogy a városban négyezer magyar él. Pár éve magyar kórust alapítottak, hogy legalább ez emlékeztesse őket a gyökerekre.
A tévéműsor másfél éve, önkormányzati döntés alapján jött létre, ám rendkívül rosszak a műszaki feltételeik. Most különféle anyaországi pályázatok segítségével próbálnak fejleszteni, mert a tévé az egyetlen összekötő erő a szétszórtan, szórványban élő magyarok közt, amely hírt ad egymás életének fontos eseményeiről. – Eloszlatja a kisebbrendűségi érzéseinket – mondja Balassa Júlia – azáltal, hogy egy hivatalos helyről szólhatunk magyarul. Tizenhétezren élünk ebben a régióban, s a műsornak köszönhetően várakozásunkon felül sikerült egymásra találni.
A várostól alig két kilométerre van Hertelendifalva, a bukovinai székelyek másik faluja. Nagy Sívó Zoltán helytörténész negyvennyolcban kerül ide, azóta szenvedélyesen kutatja a Belgrád melletti székely skanzen életét. Akkoriban még mindig a csíki tájszólást beszélték az emberek, tartották a kapcsolatot azokkal, akik a nagy vándorlásban megálltak Magyarországon. A balladák, a hagyományok, a varrottasok ma is megvannak, ám a régi szegénység után új veszély fenyegeti őket: az eltárgyiasult világ. Fontosabb lett a vagyon a hagyományoknál, a családok egykéznek és nincs már utca, ahonnan ne ment volna el valaki. Ám van remény: a helytörténész szerint az itt élők most először érzik úgy, hogy a budapesti Országház immár a nemzet háza is. A falu történetét a Bukovina, mit vétettem? című könyvben megörökítő szerző elmesélte, hogy a második kötetre való anyaggyűjtés során egy idős herteledifalvi székelytől hallotta a megmaradás titkát, aki így fogalmazott: azért maradtunk fenn ebben az olvasztótégelyben, mert rájöttünk, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk A vajdasági szórványmagyarok megmaradásában nélkülözhetetlen szerepük van azoknak a jugoszláviai településeknek, ahol a magyarok többségben élnek. Aktivitásukkal, az általuk létrehozott szellemi-gazdasági értékkel erőt és bátorítást adhatnak azoknak, aki szűkebb környezetükben is kisebbségben élnek. Hogy ez az út menynyire járható, bizonyítja Tóthfalu esete, ahol Utasi Jenő plébános valódi szellemi központot hozott létre. – Mi nem a temetőt bővítettük, hanem új óvodát építettünk a faluban, mondja az atya, aki nyomdát üzemeltet, táborokat szervez és készül arra az időre, amikor elindulhat az egyházi magánoktatás Jugoszláviában. A falu templomát épp száz éve kezdték építeni, s már akkor felmerült a kérdés: tanyavilágban minek ekkora épület? A lelki központ köré azóta falu épült, bizonyítva, hogy a bátorság meghozza gyümölcsét. Nemrég átadták a jókora épületegyüttes legújabb szárnyát, ahol helyet kap a kisebbségi lét tanulmányozására létrehozott Széchenyi István Stratégiakutató Szellemi Műhely. – Az egyháznak részt kell vennie a közéletben – fogalmazza meg hitvallását –, és nem a politikában, hanem a művelődésben, mert megvalósítható jövőkép nélkül nem érdemes élni.
Hazafelé tartunk, amikor Szabadkán betérünk a református parókiára. Meglepetésünkre jó kedélyű fiatal lány nyit ajtót. Réti Katalin a bombázások idején érkezett ide lelkésznek egy másik kisebbségi létből: Kolozsvárról. A Délvidék lelkipásztort kért egy-két évre a paphiány enyhítésére, és ő elhivatást érzett. A misszióból immár öt év lett, s otthonának érzi a várost. Szabadkán kívül öt kis falu tartozik hozzá (Délvidéken összesen tizenhétezer reformátust tartanak nyilván). A háború és a nyomorúság közelebb hozta az embereket egymáshoz, megerősítve őket a hitben. Igaz, elszigetelődött az ország, az emberek reményvesztettek lettek. Talán most kezdtek helyreállni a dolgok, a sok éve megrendezett jótékonysági bál bevétele idén volt a legnagyobb, s a rendezvényen felbukkantak olyanok is, akik évekkel ezelőtt elmenekültek a városból. Igaz, egyelőre még csak látogatóba jöttek, de ki tudja: talán lesz még olyan idő, amikor a szabadkai református közösségben is többet keresztelnek majd, mint amennyit temetnek.
Ferencváros
Robbie Keane: Ha ez nem motiváció nekünk, akkor nem tudom, hogy mi
