Ásványvíz a Rudasnál

A Rudas fürdő tömbjét a déli oldalán egy szerény sarokház, az Ásványvízüzem zárja le. Bár épületileg egy egységet alkot a szomszédos fürdővel, ám az üzem napjainkban nagyrészt az egyik üdítőitalokat gyártó világcég tulajdonában van. A fővárosi ivóvizeket már a XVIII. század elején alkalmazták kúraszerűen, a Rudas fürdő szomszédságában álló üzem története mégis mindössze kilenc évtizedre tekint vissza.

Eleink hosszú évszázadok óta használták, elsősorban fürdőkúrára a főváros gyógyvizeit. Tisztában voltak azzal is, hogy ivókúrára is használható, ám széles körben akkoriban mégsem terjedt el. A többi fővárosi fürdőnkhöz hasonlóan a Rudasban is helyben lehetett fogyasztani, ahogy Stocker az 1729-ben készült Thermographia Budensis című munkájában meg is örökítette. Amikor 1866-ban a főváros megszüntette a fürdők bérbeadását és saját kezelésbe vette azokat, a gyógyfürdők egyre inkább a gyógyítás színhelyévé léptek elő. A fürdőkúrák mellett lassanként az ivókúrák is teret hódítottak, s azokat hirdetésekben is reklámozták. A Gellért-hegy lábánál fakadó források közül a Hungária-forrás volt különösen népszerű, és a város többször is felhívta a figyelmet arra, hogy közkinccsé kellene tenni. Végül 1916-ban született határozat egy ásványvízüzem létrehozásáról, amelynek helyszínéül az akkori Szent Gellért rakpart 1. számú épületet jelölték ki. A döntés értelmében a Hungária mellett a többi, itt fakadó gyógyforrás vizét is helyben kívánták palackozni. Az épület tatarozását és berendezéseinek megvásárlását a főváros kölcsönnel segítette, amit az üzem 1919-re vissza is fizetett. A Hungária-forrás vizét két módon palackozták; a természetes állapotú Hungária forrásvíz mellett szénsavval dúsított változata akkoriban Harmatvíz néven került forgalomba. Az utóbbi egyből népszerű üdítőitallá vált, amelyből 1919-re már napi ötezer litert palackoztak. Az első világháború utáni években azonban váratlan nehézségek adódtak. A kezdeti olcsó palackok a húszas évekre lassan elfogytak, a jóval drágább üvegek minősége sem volt mindig megfelelő, és ráadásul az alacsony betéti díjak miatt a fogyasztók ezeket sem mindig váltották vissza, ami komoly veszteséget okozott. A lovas fogatokkal való szállítás is drága volt, ezért saját kocsipark kialakítása mellett döntöttek. A fogatok helyett a húszas évek elejére öt gyors járatú teherautót vásároltak, amelyekkel már a vidéki piacot is el tudták látni. Éppen a vidéki fuvaroknak köszönhette az üzem, hogy az egyre apadó fővárosi forgalom ellenére fenn tudta magát tartani abban az időben. A kézi palackozásról is átálltak a korszerű gépek használatára, amivel már napi huszonöt-ötvenezer üveget forgalmazhattak. Hamarosan ivócsarnokot nyitottak, amely az Ásványvízüzem tulajdonában, ám egy külön épületben, az Erzsébet híd lábánál kapott helyet. A csarnokot a betegek klinikai és orvosi beutalóval látogathatták, és számuk 1926-ra elérte a napi ötezer főt. A Hungária-forrást 1926-ban, míg az Árpád-forrást három évvel később nyilvánították hivatalosan is gyógyvízzé. A húszas évek újabb modernizációja után az országban elsőként itt alkalmaztak kefe nélküli palackmosó gépet. Az Ásványvízüzem 1933-ban, a Budapest Székesfőváros Gyógyfürdői és Gyógyforrásai Vállalat megalakulása után került annak igazgatása alá. A két háború között jelentősen megnőtt az üzem forgalma és a csarnok látogatottsága, sőt már több jelentős budai fürdő forrásvizét is itt palackozták. A második világháború okozta károkat részben helyrehozták, ám a forgalom ezt követően már nem volt a régi. Az Ásványvízüzem nagy része a rendszerváltás után egy nemzetközi üdítőgyártó cég tulajdonába került, és ma szénsavas üdítőitalokat, ásványvizet és szikvizet gyárt. A Rudas fürdő híres forrásai közül ma csupán a Juventus vizét palackozzák.