Az 50-es évek modorában

Az persze fáj, ha más képes arra, amit valaki maga is szeretne, de nem tud elérni. Ilyen fájdalom és az ennek nyomán támadó agresszív ingerültség hatja át azokat a szövegeket, amelyek a baloldalra felesküdött főállású politikusok és politikus-publicisták tollán születnek mostanában. Azóta, hogy a polgári kormány hívei lényegében a maguk kezdeményezéséből, véleményük, szimpátiájuk természetes kifejezéseként megjelentek olyan rendezvényeken, amelyekre korábban jóval csekélyebb számban, kivételesen látogattak el. Akik lufieregetős, pa-dö-dős áljótékonysági kampánybulikra csak néhány ezres közönséget tudtak toborozni, most felháborodnak, hogy ellenfeleik „az utcára viszik a tömegeket”. Nemcsak arról van itt szó, hogy piszokul savanyú a szőlő, hanem a – máskor hivatkozási alapnak számító – tömeg lebecsüléséről. Arról, ahogy gondolkodnak róla. Hogy azoknak nincs saját elképzelésük, dinamikájuk, őket csak vinni lehet. Vagyis nem maguktól mennek. Persze ki mint él, úgy ítél: a párt előtörténete bizonyítja, hogy vezetőivel együtt arra szocializálódott, hogy fölülről, a maga hatalmi és propagandaeszközeivel mozgassa alattvalóit. Ha a társadalom valóban magától mozdult meg, az mindig ellenükre történt. 1956-ban éppen úgy, mint 1989–90-ben.
A 2002-es tömeggyűlések (Terror Háza, TF, Kossuth tér, Millenáris Park, Dísz tér) ismételten a tömegekre hivatkozó bal(?)oldallal szemben jöttek létre. A választási kampányban ez a vonás még határozottabbá vált. Mégsem a negativitás a meghatározója: a tagadás tagadása láthatóan állítás. A tömegmozgalmakat az az érzés hívta életre, ami a kormányváltás jelszavával fellépő pártok működéséből áradó fenyegetéssel szembeni aktív fellépést követelt. Hogy ez a fenyegetés mit jelentett, azt az utóbbi napok egyre pontosabban bizonyítják.
Aligha kétséges, hogy minden álszent fogadkozás ellenére a politikai főhatalmat visszaszerző baloldal példátlanul durva ellencsapásra készül. A békeszólamok mögül kihangzó fenyegetések félreérthetetlenek. A baloldalon már hónapokkal ezelőtt meghirdették a Terror Háza koncepciójának revízióját. Néhány hete megfogalmazták, hogy az iskolákban mindent meg kell majd tenni azért, hogy hazafias jelszavakkal az ifjúság ne legyen mozgósítható, eközben az Orbán–Nastase-megállapodással szembeni kampányban a legalantasabb, zsigeri idegengyűlölet érzését szították fel. A kisebbik baloldali párt elnöke szerint a (választási) jogalkalmazással kapcsolatosan, a törvényesség keretei között felvetett kérdés köteles megtárgyalása „jogi gengszterizmus”. Ugyanez a kör meg akarja szüntetni a kedvezménytörvényt, illetve a magyarigazolványt. Az 1956-os mártír, Tóth Ilona emlékét mocskoló cikket közöl az útszéliség és kóros gyűlölködés csúcstartója tollából a Népszabadság. A korábban higgadt européer jelmezében tetszelgő miniszterelnök-jelölt első külföldi nyilatkozatával azt bizonyítja, hogy alpáriságból klasszis. A Bibó István nevével szédelgő közéleti társaság szakmai (?) rendezvényén moderátori szerepkörében a baloldal belső köréhez tartozó politológus fogalmazása szerint „Dávid Ibolya tojt valami jobbközép tojást”, és a többiek „nem értik, mit keres itt ez a tyúk”. Ugyanő az Orbán Viktor mellett felsorakozó fiatalokat a kínai kulturális forradalom rendezvényeinek tömegével érzi rokonnak, s egyetértve tűri, hogy a közönség ezt az ifjúságot (amelyben mindenki által tudhatóan szép számmal voltak jelen közép- és időskorúak is) „Orbánjugendnek” titulálja, máshol a szocialista pártelnök a Millenáris Park közönségét minősíti „odavezényelt középiskolásoknak”, s közli, hogy „Orbán Viktorhoz hasonló figura Nyugat-Európában nem nagyon van”.
Mindebben nem is a közvetett fenyegetések az igazán ijesztők, hanem a mérhetetlen gyűlölet. Amely megakadályozza, hogy maga a gyűlölködő a valós folyamatokat fel tudja ismerni.
Ha nem ez a vak gyűlölet uralkodna a pillanatnyi győztesekben, észrevennék: a jobbközép támogatására összesereglett tömeg azokat az értékeket félti, amelyek az Orbán-kormány működése idején szabadon voltak képviselhetők. Az aggodalmat nem a jobbközép ijesztgetés szította (ahogyan ezt a baloldal szereti kommunikálni), hanem a baloldal magatartása. Kívülről persze nem lehet eldönteni, hogy az MSZP elnöke valóban mérsékeltnek, pozitívnak tekinti-e pártja ijesztgetős, a nemzeti érdek bármely megjelenítésekor nacionalizmust sikoltó propagandájának emlékére épülő kampányát, a zugújságírás eszközeinek a legsötétebb Rákosi-idők stílusát felidéző használatát, a magyarellenes szomszéd nacionalizmusokkal való szövetkezést stb. Úgy látszik azonban, hogy amiként a pártállam propagandistái, egy idő után maga is elhiszi azokat a hazugságokat, amelyeket taktikai eszközként pártja bevetett. Ezért nem veszi észre, hogy a megmozduló tömeg nem egyszerűen Orbán Viktor miatt gyűlt össze Budapesten és szerte az országban, hanem a kormányzásában megjelenő értékek védelmében. Mert érzékelik, hogy ezek az értékek a baloldal két pártjának ellenségképében hangsúlyos elemek. Mert a polgárok bizony megérzik, ha számukra alapvetően fontos értékek veszélybe kerülnek (v. ö. Franciaország, elnökválasztás, 2002).
Ettől függetlenül nem baj (bár nem elegáns), ha egyes politikusok azon rágódnak, hogy ellenfeleik az utcára vitték a politikát. Kampányszövegnek megteszi, de azért jó, ha tudjuk: nem elvi magaslatokról elmélkednek ezek, hanem csak azt fájlalják, hogy ez nekik, pártjuknak nem sikerült.
Látható volt, hogy Medgyessyre még szavazói sem kíváncsiak, mert nem mond semmit. Orbán Viktornak viszont úgy van tábora, hogy közben a média 85-90 százaléknyi balliberális tömbjéből (őt és kormányát) negyedik éve folyamatosan a legalpáribb támadások érik. Ilyen körülmények között abszurd arról értekezni, hogy itt valamiféle vezéreszme működhetne, a mai politikai és médiaviszonyok, illetve erőviszonyok között egyszerűen képtelenség, hogy az Orbán Viktort éltetők összesereglése a legcsekélyebb tipológiai rokonságot mutatná a náci vagy kommunista tömeggyűlések modelljével. A kapcsolat nem több annál, mint hogy azokon is sokan voltak. De az abszurditást fokozza, hogy a kommunista gyűlésekkel való párhuzam vádját abban a politikai közegben fogalmazzák meg, amelyikben csendestársként jelen van az a párt, amelynek kampányplakátján Kádár János mosolygott egy olyan erőszakosan összetoborzott tömeggyűlésen, amelyről távol maradni közvetlen egzisztenciális kockázatot jelentett…

A szerző kritikus