Az ivóvíz – a középkori Vár legnagyobb kincse

A középkori Budán – az orvosok, patikák és a közegészségügyi törvények mellett – a tiszta ivóvíznek is jelentős szerepe volt a város egészségügyének fejlesztésében. A hegyi várak, városok különösen híján voltak e kincsnek, és a kor technikatörténetét áttekintve kiderül, hazánkban először Budán, európai viszonylatban is nagyon korán készült el az első vízvezeték, majdnem hatszáz éve.

Fel sem merült a budai Várpalota legelső épületének tervezésekor a víz bevezetése a királyi falakon belülre, sőt, az alant elterülő Várhegyre sem. Ennek hiányát pótolandó a palota építői két, a vízpartig lefutó oldalbástyát alakítottak ki, amellyel mind a kikötést, mind a víznyerést igyekeztek megkönnyíteni. Ezért aztán az ivóvíz beszerzése hosszú ideig igen komoly gondja volt a Várhegy lakóinak. Hiszen ha az ostromokkor elvágták az ide vezető utat, esetenként katasztrofális vízhiány alakulhatott ki a palotában. Így aztán rövidesen elengedhetetlenné vált Buda vízműveinek kiépítése.
A XIV–XV. század fordulójáig sem a palotában, sem környékén nem maradt nyoma semmiféle vízelvezető rendszernek, ekkoriban valószínűleg csak barlangi kutak, a ciszternák és természetesen a vízhordó emberek látták el vízzel a hegyet. Zsigmond idején, 1416-ban következett be gyökeres változás, aki ezer rajnai aranyért felvezettette a vizet a várba Hartmann nürnbergi hengerkováccsal. Buda ezzel egy csapásra az első vízvezetékkel rendelkező hazai hegyi várossá vált, a korabeli Európában csupán Lipcse előzte meg három évvel, amit Kassa is mindössze nyolc, Bártfa tíz, Pozsony tizennyolc, míg Körmöcbánya csupán huszonhat év múlva követte. A század derekára azonban városaink közül Eperjes, Besztercebánya, Újbánya, Lőcse, Brassó, Pécs, míg a hegyi városok közül Visegrád, Esztergom és a déli Nándorfehérvár is rendelkezett vízvezetékkel.
A Várnegyed újabb – a hajdani ferences kolostor által üzemeltetett – vízművét a XV. században, vélhetően II. Ulászló idején építették. Mátyás vízvezeték-építéseiről azonban már biztosabbakat tudunk. Hans Seybol, Mátyás és Beatrix esküvőjének krónikása emlékezett meg például a várudvar díszkútjáról, amelynél a helyi zsidók köszöntötték a királyi párt. Bonfininél is bőven találunk utalást a Pallas Athéné szobrával díszített kútra, emellett ismerteti Mátyás hideg és meleg vizet szolgáltató fürdőszobáit, de leírja a Vár délnyugati oldalán húzódó királyi kerteket és annak vizeit. Részletesen bemutatja a vízvezetéket is, amely a közeli források vizét vezette nyolc- stádiumnyi távolból szurkos fa- és ólomcsöveken át a Várba. Mátyás korában azonban már nemcsak a királyi palota és a Várnegyed kapott a vezetékes ivóvízből, hanem az alsóvárosok, így a mai Víziváros, sőt, valószínűleg Lógod csorgóit és közkútjait is elláta az éltető nedű.
A középkor vízvezetékeinek építőiről nagyrészt tudunk, a már említett nürnbergi mesterén kívül néhány más nagy név is fennmaradt, így például Mátyás Firenzéből érkezett építőmesteréről, Chimenti Camiciáról maradtak adatok és sírfelirata is azt bizonyítja, hogy húszesztendős hazai tartózkodása során ő volt Mátyás budai és Estei Hippolit érsek esztergomi vízműveinek építésze is. A palota nagy díszkútjáról később is megemlékeztek, ezek szerint II. Ulászló katonái egyik végvári portyáról hazajövet levágott török fejekkel rakták teli a kutat, minekutána Anna királyné megundorodva soha többet nem ivott belőle. Egy másik történet szerint 1532-ben emellett fejeztette le Gritti kormányzó a két Ártándi testvért. II. Lajos uralkodása alatt Andrea Ferrucci firenzei művész is faragott két díszkutat a király számára, és kiadásait rögzítő feljegyzéseiből kiderült, hogy a vízvezetékek állapotát is rendszeresen felügyeltetette.
A kutatásokból világosan látszik, hogy a középkorban három fajta vízvezetékrendszert alkalmaztak. Az első az úgynevezett gravitációs rendszer, amelynél a vizet saját súlya vezette a magasabban található forrástól a mélyebben fekvő csorgókig. A másik az állati erővel hajtott taposómalmos szivattyú, míg a harmadik a közlekedőedények törvénye alapján működő vízvezetékrendszer volt. Zsigmond első vízműve szivattyú volt, a vezeték csőrendszere a palota keleti oldalának déli bástyájában, míg a taposómalom a mai Ybl Miklós téren, az úgynevezett Vízi-toronyban működött. Mátyás vezetékei ennél jóval jelentősebbek voltak. A környező budai források vizét építőmestere cserép- és ólomcsövön keresztül, ciszternákban egyesítve a közlekedőedények törvénye alapján vezettette fel a Vár főterére, a Szentháromság tér hajdani központi kútjába. Az ezt követő évszázadok háborúi során a vezeték súlyosan megrongálódott, ám különlegessége, hogy a XVIII. században a rendszert felújítva kiválóan használható volt egészen az 1800-as évek közepén bekövetkező vízvezetékrendszer modernizálásig.