Az Ung Ungvárnál

Kárpátalja neve, mint fuldokló feje a vízből, egyre gyakrabban felbukkan a sok évtizedes ismeretlenségből. Ez örvendetes tény még akkor is, ha a figyelmet sokszor nem a jó hírek váltják ki, hanem például az itt élő magyarok lélekszámának csökkenése, a favorizált magyar képviselőjelölt kudarca, vagy mondjuk – maradva a fuldoklós hasonlatnál – az árvizek pusztítása. Hasonlóan inkább a negatív értékkészletből merítenek a közelmúltat megidézők: Kárpátaljáról szólva mindenki szükségesnek tartja megemlíteni a malenkij robotot, az erőszakos kolhozosítást, az egyházak felszámolására tett kísérleteket.
Már-már elengedhetetlen szereplője az ilyen említéseknek az a János bácsi, aki hét országban lakott, holott soha nem mozdult ki Munkácsról, és ugyanígy visszaköszönnek az itt élők szájából elhangzó vagy abba adott mindennapi sérelmek, az egyszerűség kedvéért ezeket én egyrészről – helyi viszonylatban – „ha ukrán kenyeret eszel, akkor beszélj ukránul” szindrómának, másrészről – magyarországi vonatkozásban – „És hol tetszett ilyen szépen megtanulni magyarul?” tünetcsoportnak nevezem. A fentiek ellentételezéseként a Kárpátaljáról való vélekedés pozitív elemekkel is kiegészül, ezek közül első helyre teszem az „ott élnek az igazi magyarok” paneljét és a közhelyet, amely szerint a vidék magyarjai a végsőkig kitartva ragaszkodnak szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz, és kardjukat kivonva állnak az anyanyelv végvárainak bástyafokán, mint a megmaradás élő szimbólumai.
Hallottam nyilatkozatot és olvastam cikket, amely a fenti paneleken kívül nem is igen tartalmazott semmi mást. Ez pedig nem csupán azért fordulhat elő, mert a közreadónak csak ez jutott eszébe, hanem azért is, mert a befogadói oldal is éppen ezeknek a közhelyeknek az újabb és újabb visszahallására formál igényt. S ha ez a vágya kielégül, akkor megelégedéssel nemcsak azt nyugtázza, a kialakított képe helyes volt, hanem azt is, hogy a szóló igazat szólt.
De vajon nem mondok-e igazat én is, ha azt állítom: a kárpátaljai magyarság olyan súlyos válságban van, hogy nem tekinthető szerves egészként működő közösségnek? Eretnekség-e azt állítanom: identitása felhígult, tartása megtört, egysége elveszett, igénye a nemzeti kultúra értékei iránt megszűnt vagy formálissá, sekélyessé vált? A magyar szervezetekről és intézményekről kialakult általános vélekedéssel szemben nem illetlenség-e kijelentenem, hogy öncélúakká váltak, látszattevékenységet folytatnak és céljuk nem a kárpátaljai magyar lakosság érdekeinek a szolgálata, hanem saját működési kereteik megtartása és kiterjesztése, a Magyarországról érkező támogatások önérdekű felhasználása, illetve ezeknek a támogatásoknak az újraelosztására szóló felhatalmazás megszerzése és tartós birtoklása? A felzárkózásba vetett hitt ellenében szabad-e hangot adnom annak a tapasztalatomnak, hogy ehelyett mind nagyobb leszakadást érzékelek?
Úgy vélem, helyesen teszem, ha egyre kevésbé elégszem meg a vízállásjelentés két számadatával, hanem hozzáteszem: az Ung Ungvárnál zavaros és kicsit büdös is. Sajnos rémálmaimban egy fuldoklót is látok vizében, akinek a feje, mint Kárpátalja neve az ismeretlenségből, még fel-felbukkan az árból.