Díszletek

Különös okok miatt lesznek tárgyak és emlékek nosztalgia szereplői. Az ócskapiac aranyszínű Lenin-mellszobra láttán első redakcióm, ama vidéki szerkesztőség baráti légköre ötlik eszembe, amelyre szeretettel gondolok mindig. Kolléganőmet harmatos randevúi színhelyére röpíti vissza a budapesti „Felszabtér” elnevezés, ha néha kicsúszik a száján a Ferenciek tere helyett. Így szelídül ártatlan rekvizitummá diktátorok, elnyomók szobra, gazemberek emléktáblája; így válnak alattomos forrásokká hazugságokat megörökítő könyvek, így veszítik el később tragikusságukat a múlt ködébe vesző események. Megszépül az egykor csúf, így mosódnak szelídkékké az éles kontúrok. Rendszerek, rezsimek véget érhetnek akár egy csapásra is, de az ideológiák váltása és az ennél valamivel lassúbb személycserék mellett a tárgyak konok bizonyítékként maradnak fenn tovább. Hol szerencsére, hol kevésbé…
Hiszen oly makacssággal menekedhettek meg Kossuth-bankók és nemzetiszín sapkarózsák, csipkefátylak és hazafias költemények kéziratai, cserkészkalapok és Nagy-Magyarország-térképek, a szülőházam baromfiudvarában a lezuhant amerikai repülőgép roncsa, vagy apám katonacsizmája a padláson, mint legutóbb a szakmányban gyártott Lenin-szobrok, vöröscsillagos oklevelek, brigádjelvények, alumínium űrrakéták a szocialista nippek elévülhetetlen dicsőségére. A Népköztársaság útja idején is tudta a taxis, hogy hova fuvarozza a kuncsaftot, ha az az Andrássy utat jelölte meg, s manapság sem rebben egyik-másik falusi postás szeme, ha a még mindig létező Sztálin utcába kézbesít levelet.
Járnak virágcsokorral ma is Hitler szülőházához, dicsőítik a rettenetes bolsevizmust is elegen, forradalmak sárguló fotográfiái, kopott filmszalagjai, nevenincs hétköznapi hősök személyes históriái ellensúlyozzák őket.
Egyik-másik jeles vagy valamikor jeles dátum kapcsán fölidézzük a múltat. Ugyanazt többféleképpen. A szoborparkban, a mi közelmúltbéli „nosztalgia-disneylandünkben” mást és mást élnek át az odalátogatók, s a magyarázatokkal, határozott értelmezésekkel gyarapodó szabadtéri kiállítás sem biztos, hogy mindenkiben az alig letűnt diktatúra előbb rémítő, majd csupán felemás és keserű világát idézi meg. A még nem feledett mozgalmi dalok hallatán egyesek sírnak, mások nevetgélnek, a kommunista kocsmák enteriőrjeiben a vörös-balos dizájncenter humora szórakoztat. És hát bármily rossz is a világ, mindig rejtezik benne szép, jó, finom és felemelő dolog, pillanat, érzés.
Európa és benne Magyarország készséggel kínált hátborzongató és hősies történelmi eseményeket csupán az elmúlt században is. Ledöntött, elszállított vagy éppen megkímélt szobrokat, megváltoztatott és makacsul megmaradt utcaneveket, s persze érzéseket, érzelmeket. Gondolatokat és hiteket. Illúziókat és tévhiteket.
Az ifjúságot, a szerelmet és a színeket nagyon könnyű öszszetéveszteni a tovatűnt történelemmel.