Egy magyar „őskönyv”,Ozorai Imre vitairata

Nem a legelső kinyomtatott magyar könyv volt Ozorai Imre 1535-ből keltezett és ugyanebben az esztendőben Krakkóban megjelent vitairata. Fordításkötetek már korábban is napvilágot láttak. Két szempontból mégis ez a mű viszi el a pálmát: egyrészt mert a legelső eredeti magyar munka, ami nyomdafestéket látott, másrészt mert a reformáció eszméi először szólalnak meg Magyarországon ebben a becses kis könyvecskében.
A szerzőről keveset tudni. Neve tanúsága szerint Ozorán, a nagy történelmi múltú mezővárosban születhetett, ahol Zsigmond királyunk híres hadvezérének, Ozorai Pipónak (Philippo Scolari) Masolino freskóival ékesített kastélya állt. Ozorai Imre Krakkóban és Wittembergben tanult. Hazatérve a Tiszántúlon tevékenykedett, mint református prédikátor. Patrónusa a Nadányi és a Massay család – utóbbiból származott Pázmány Péter, kinek anyja Massay Margit volt. Ozorai a könyvében számtalan példát és esetet említ a katolikus hitet bírálandó, amelyek helyszíne Gyula és Nagyvárad. Nyilvánvaló, hogy ezek személyes élményei és emlékei.
A könyv címlapja elveszett, ezért csak sejthető, hogy eredeti címe ez lehetett: Az Antikrisztus. Mert a mű reformátori szelleme a Krisztus tanítását és a – szerző szerint – eltorzított, tehát „antikrisztusi” pápista hitet állítja szembe egymással. Apokaliptikus látomássá növekvő képet fest a katolikus papokról, akik pénzért mindenre képesek, az ördög igazgatta Antikrisztust imádják, szeretőket tartanak és ahelyett, hogy az Urat szolgálnák, mindenféle „szentekhez” fohászkodnak. „Ha valaki részeges, orv, haragviselő, tolvaj, nem tartják olyan bűnösnek, mint ha két személy alatt áldozna, misét magyarul mondana, magyarul keresztel, oldoz. Ha valamely papnak két vagy három kurvája volna, de ha oly bűne volna, kit ember csak nevezni sem mer, sem tartanák olyan bűnösnek, mintha jámborul, istennek szerzése szerént megházasodnék…” – ostorozza a klérust. Hozzáteszi: „A rossz pap csak harangoz, összvehíja a községet, feláll, dejákul nagy sokat énekel avagy beszél, kiben a község semmit nem ért.” Plebejus haraggal mondja ki: „Ó én édes istenem, ha a pap hozzája veszi a Krisztusnak testét-vérét, pénzt avagy valaminő egyéb hasznot kíván, a parasztember penig mikoron ü hozzája vesz, nemhogy üneki valamit adnának, hanem még pénzt vesznek rajta.” A katolikus papok pénzsóvárak és műveletlenek: „azt is mondják, hogy nincs mivel könyvet vennéjek. Maga vagyon inniok a korcsomán, maga vagyon mivel hátsubát avagy purpián köntöst venniek.” Vagyis: könyvet nem vesznek, nem olvasnak, de italozásra és cifra bíbor (purpián) ruhákra költik a pénzt, amit a hívektől kicsikarnak. A papság „kevél, iregy, fösvény, fajtalan, részeges, vallja az egy istent három személben, de akaratjátul igen eltávoztanak, némellyek, mint az egyigyü parasztok tudatlanságtul, némellyek kenig mint a papok és barátok ördögnek engedelméből, mert inkább akarnak a hazugságnak engedni, hogynem az igazságnak…” A pápa személyét nem ostorozza, mintha bízna benne, hogy az egyéges hit megreformálható.
Ozorai Imre 1536-ból való vitairata zengzetes magyar nyelven, plebejus hevülettel átitatva szól a hitében és reményeiben meghasonlott országról, ahol a török pusztítás után a széthúzás, a nyerészkedés, a tudatlan pöffeszkedés az úr. Néha mintha bízna abban, hogy az ország sorsa jobbra fordul. Néha viszont, keserű hangulataiban mintha megérezné: a neheze – a török hódoltság időszaka, amikor végleg minden ebek harmincadjára jut a hajdan büszke Magyarországon – még csak ezután következik.