Én nem tudom...

Én nem tudom, most mi a teendőm. Több mint tíz év óta rovom ezeket a sorokat, s úgy vélem, hogy mondandóm lényege eközben nem sokat változott. Az Antall-, majd Boross-kormány idején három évig, aztán a Horn-, később az Orbán-kormány négy esztendeje alatt igyekeztem jól-rosszul kifejezni és védeni azokat az érdekeket, amelyeket magaménak vallok, s figyeltem, hogy ezek az értékek – a választók akaratából – hol felülkerekednek, hol alulmaradnak.
Állandóságomra a világ állandó változással felelt, így hol azonosulni látszott Magyarország lakóival, hol különbözni szerencséltettem tőlük. Most megint azt kell látnom, hogy az emberek fogékonyak a változásra, tizenkét esztendő után sem sikerült elégedettségi szintjüket odáig növelni, hogy képesek lennének helyeselni négy év után is az éppen (és jól) regnáló kormány törekvéseit.
A választások első fordulója utáni napon, április 8-án írom ezeket a sorokat. Kissé merev vagyok, az ízületeim sajognak, a nyakam fáj a feszültségtől, amely nehezen oldódik. Úgy érzem, mintha én buktam volna meg. Hasonlóan érez ma Magyarországon jóval több mint kétmillió ember. Ezen a délelőttön sokszor csengett a telefonom; ismerőseim közül számosan egyszerűen nem értik, mi történt. Én érteni vélem: várnunk kell még. Ebben az országban sajnos kevés a fiatal. S nincs elegendő ember, aki sorsával elégedett. Valószínűleg igaz az is, hogy a sérült és sértődékeny választók a legkisebb vélt vagy valós hibát is sürgősen megtorolják.
Azt mondhatjuk, hogy a konzervatív oldal a szavazatok csaknem 49 százalékát szerezte meg. Ebből sokfajta aktuális következtetést lehet levonni. Az egyik az, hogy az egyéni választókörzetekben bekövetkezhet ugyan döntő fordulat, de ez valószínűleg mégsem lesz elegendő a választások megnyeréséhez. Ez úgy is értelmezhető, hogy hazánkban ismét a baloldali érzelmek kerekedtek felül. Másrészt azt is jelenti, hogy az MSZP-t a rendszerváltozás kezdete óta csak egyszer sikerült igazából defenzívába szorítani, 1990-ben, de akkor is csak rövid időre. A szocialista modus vivendinek sajnos mélyek a gyökerei Magyarországon. Ez az MSZP politikusait természetesen fokozott felelősségre inti: előbb-utóbb meg kellene felelniük az európai szociáldemokrata etalonnak.
A „lövészárkok” betemetését ígérték, de első „győzelmi” megnyilatkozásaikban is felfedezhető volt bizonyos gúny és pikírtség. A második megnyilatkozás már arról szólt burkolt fenyegetéssel, hogy a „szakértelem” nem távolíttatik el a rádióból. Azt pedig nyilván ők döntik el, hogy mi a szakértelem és mi a dilettantizmus. A politikusok, úgy látszik, könnyen megfeledkeznek arról – bármily szoros legyen is a választási küzdelem –, hogy ellenfeleik lebecsülésével és sértegetésével a választók hatalmas tömegeit is megalázzák, s ezzel a politika síkjáról az ellentéteket és a drámákat kiterjesztik a magánélet területére is.
Közvetlenül a választások előtt azt írtam, hogy véglegesen nem dőlt el semmi. Ez a demokráciákban változatlan alapigazság, ugyanúgy, mint a természetben is. Mindig jelen van az újrakezdés és az újraéledés biztos reménye.
Az ország fiatalsága megmutatta, mire képes. Ez biztos jövőt ígér a polgári erőknek, s annak a politikusi generációnak, amelynek végre a fiatalok előtt van tekintélye, s amelynek reprezentáns alakját igazi bizalom és szeretet veszi körül. Ez eljövendő győzelmek biztos záloga.
Hogy ez vigasz-e azoknak, akik most úgy érzik, hogy egy T–34-es tank ment rajtuk keresztül, azt én nem tudom…