A népi írók által is oly sokat kárhoztatott nagybirtokrendszer átokként kísérte végig a magyar vidék huszadik századi történelmét. A falvak társadalmára terhes örökségtől, úgy tűnik, az új évezred kezdetén sem sikerül megszabadulnunk. A családi gazdaságok szolgálatába állított birtokpolitika, mielőtt betölthette volna szerepét, a kormányváltással máris gellert kapott.
A magyar föld hagyományosan kevesebb embernek ad kenyeret, mint amennyien megélhetnének belőle. Ha felidézzük a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1935-ös birtokadatait, látható, hogy a mai helyzet az akkori egészségtelennek nevezett földviszonyokkal rokonítható. Az ország nagy részén hatalmas latifundiumok terpeszkedtek, amelyek „szinte elfojtották az árnyékukban tengődő törpe- és kisbirtokokat” – jellemezte a világháborúk közti helyzetet Borbándi Gyula a népi mozgalomról írt összefoglaló munkájában. Ugyanez a számok nyelvén: a birtokok negyven százaléka fél hektárnál kisebb volt. Az egymillió-háromszázkilencvenezer parasztgazda az összterület 19,4 százalékával rendelkezett. Ezzel szemben állt 1070, ötszáz hektárt meghaladó nagybirtok; tehát 0,06 százaléknyi kisebbség tartotta kezében a terület harmadát.
A földosztás csak rövid időre orvosolta a bajokat. A téeszesítés – amelynek első lelkes hívei a korábbi uradalmi cselédek voltak – lényegében a nagybirtok világának visszatérését jelentette. A hatvanas évekre – a „besorozott” parasztságnak tett engedmények révén – újra kialakultak a szélsőséges viszonyok: a háztájik világa, mellettük pedig a földeket már nemcsak használó, hanem saját tulajdonba is vevő nagyüzemek.
A rendszerváltók határozott szándéka volt, hogy megtörik az évszázadok óta tartó folyamatot. Úgy tűnt, csakugyan bekövetkezhet az az időszak, amikor hazánkban is gyökeret vernek a korábbi európai agrármodellnek megfelelő, erős, önálló parasztgazdaságok. Az egyedülálló történelmi lehetőség azonban – amelynek valóra váltására elsősorban a földprivatizáció révén nyílt volna lehetőség – lényegében elsikkadt. Legalábbis így vélekedik erről Tanka Endre neves jogtudós, az Agrárgazdasági Kutató- és Informatikai Intézet (AKII) munkatársa. Tanka úgy látja, hogy a kárpótlásnak és a szövetkezeti földek nevesítésének, vagyis a részaránytulajdonok kijelölésének nyertese egyértelműen a korábbi agrárelit. Azzal, hogy a kárpótlási jegy a spekulánsok számára is szabadon adható-vehető volt, az értékpapírral bárki licitálhatott egy hektár földet tíz–húszezer forintért, a szövetkezeti vagyon valódi felosztása pedig nem sikerült, pont azok szorultak ki a magánosításból, akik hajlottak az önálló gazdálkodásra, és az új paraszti réteg tagjaivá válhattak volna. Egy részük ma is küzd a fennmaradásért. Másik részük a szakember szerint abba a népes, több mint hétszázezer fős táborba tartozik, amely a kilencvenes években kényszerűségből elhagyta a mezőgazdaságot.
A felemás földreformot a statisztika is híven viszszatükrözi. Sokszor felemlegetett, rémisztő adatokat produkált a birtokprivatizáció. Egy számvevőszéki jelentés szerint a kárpótlási árveréseken elkelt földek átlagos nagysága mindössze 3,16, a részaránytulajdonoké pedig 1,51 hektár volt. A majd kétmillió új földtulajdonos nyolcvan százaléka egyhektáros vagy annál is kisebb területtel rendelkezik. A birtokok rendkívül szétszórtan, 2,5 millió tagban helyezkednek el. Másfél millió hektár részaránytulajdon közös, osztatlan birtok maradt, a gazdák e területeken nem fértek hozzá földjeikhez. Még valósághűbb forrás a KSH 2000-ben végzett felmérése, az általános mezőgazdasági összeírás, amely a földhasználatot vette alapul. Ebből hasonló kép rajzolódik ki, mint a harmincas évekbeli adatokból, vagyis a nagyüzemek és a törpebirtokok közötti óriási különbség, ellentét, a parasztpolgárság gerincét adó közepes gazdaságok alacsony száma.
1989-ben a termőföldek majd 71 százaléka volt a téeszeké. Most a jórészt e körből alakult mintegy nyolcezer gazdasági szervezet (szövetkezet és társaság) használja a 7,6 millió hektáros hazai termőterület 48-49 százalékát. Első szemrevételezésre akár örvendetesnek is tűnhet, hogy az egyéni gazdaságoké – a használatot tekintve – az 51-52 százalék. Ám a helyzet pontos megítéléséhez azt is tudni kell, hogy jókora agrárnépességről, 960 ezer főről van szó. Hetven százalékuk agrárpiaci szempontból lényegében kezelhetetlen, egy hektár alatti parcellákon gazdálkodik. Az egy–tíz hektár közötti mezőnybe – amely birtoknagyság még mindig nem nagyon nyújt megélhetést – 220 ezer gazda tartozik. Marad mintegy 51 ezer gazdaság, amely 10–300 hektár közötti nagyságú földet művel. Birtokaik összterülete egymillió hektár felett van. Ezek a gazdák azok, akik családot, alkalmazottakat is eltartanak a mezőgazdasági munkából. Ők alkotják az egyéni parasztgazdákon belül a vékony agrárközéposztályt. Igaz, 1991-ben még csak ezren voltak.
Az ezredfordulós földfelmérést érdemes párosítani más gazdasági adatokkal. Az AKII majdnem ezer egyéni termelő tesztüzemi vizsgálata alapján megállapította: a gazdák évente átlagosan 1,45 millió forintot ruháznak be, aminek java része az elhasználódott gépek, eszközök pótlására megy. Minden száz forint termelési értékre 14 forint adózás előtti eredmény jut. Az eladósodás mértéke szinte elhanyagolható, a gazdák az állami hitelprogramokig a bankok előtt nem számítottak valódi ügyfélnek. Mi olvasható ki mindebből? Az, hogy az egyéni termelők egyik napról a másikra élnek, csak kemény küzdelem és sok lemondás árán biztosíthatják mindennapi kenyerüket.
Tavaly ezeknek a gazdaságoknak a megsegítését tűzte ki célul a honatyák elé került földjogszabálycsomag. A karácsony előtti hajrában elfogadott három törvény gyógyír lehetne a földkárpótlás során elkövetett hibák miatt keletkezett sebekre. A családi gazdaságok és a helyben lakók elővásárlási jogának bevezetése, a Magyar Nemzeti Földalap Kht. létrehozása, az osztatlan részaránytulajdonok szétmérésének megkönnyítése, a szanaszét lévő birtoktestek egyesítésének segítése a középbirtokok számának gyarapítását, a földpiaci szélsőségek nyirbálását szolgálná. A szabályozás mellé pénzt is tett a kabinet. A kis- és középüzemek több mint hetvenmilliárd forint értékben igényelték eddig a néhány százalékos kamatú vagy kamatmentes hiteleket. Végül e sorba illeszkedik az állami földek eladásának felgyorsítása, amelyet eredetileg nyár közepére tervezett a kormány.
E birtokpolitikai fordulatot, amely igazán el sem kezdődött, máris több veszély fenyegeti. Az állami földek eladását a május végén hivatalba lépő új kormány várhatóan azonnal leállítja. A földtörvény (vissza)módosításával a családi gazdaságok elveszthetik előjogaikat. A hitelekkel tudj’ isten, mi lesz, kell a pénz a nagyüzemek több százmilliárdos adósságának beígért szanálására. Újra előkerült az amúgy is túlsúllyal rendelkező gazdasági társaságok földtulajdonlásának engedélyezése, amely másképp nem mehet végbe, csak ha megnyitjuk a kaput a külföldiek előtt.
Eközben a Lajtán túl sem rózsásabb a helyzet. Hanyatlóban az unió büszkeségei, az erős parasztgazdaságok. Gőzerővel zajlik a földkoncentráció. Hol van már a 17 hektáros átlagos birtoknagyság?! Szakemberek idézik: a franciáknál a gazdaságok 72 százaléka 30 hektár felett van, Ausztriában pedig a földterület felét a 250 hektárnál nagyobb üzemek használják. Az uniós statisztikai hivatal, az Eurostat adatai még ijesztőbbek: 1987 és 1997 között harminc százalékkal csökkent az EU-ban az agrártermelésből élők száma. Úgy tűnik tehát, a világfolyamatok is a nagybirtoknak kedveznek. Embert próbáló időkre számíthat a magyar parasztpolgárság.
Bombakereső kutya, életnagyságú Gripen-makett és hungarikumözön
