- Magánrendelő -

– Szép hölgy! Jössz-e játszani velem?
– De uram, hisz férjem van, s négy apró gyermekem!
– Ne érts félre, Gyönyör, krikettezni hívlak! Ütőm nyelét nyújtom, s ha óhajtád, hogy cserébe gömbölyű labdáidat hozzam, kacsints csak reám, én értük nyúlok nyomban…
– Kikérem magamnak, micsoda ajánlat! Ha labdákra vágyik, hát szerezzen, vadállat!
– És a golfhoz mit szólsz, a sok apró lyukkal, mikbe ki-be bújni, mint méh a virágba mohó szívójával odabent matatva…
– Rossz a metaflóra, nektárt itt ön adna.
– Hisz ezt csak úgy mondtam… ööö… hasonlatnak szántam. Izé… nem baj, hogy nem eszes, ki tanulni vágyik, ha a golf nem tetszett, legyen inkább torna; az is sport, csak másik. Szeretem amikor a nő két forró combjával kötelemre mászik…
– Netán arra gondol, hogy mert nem vagyok egy doktor, bedőlök magának? Ne nézzen madárnak?
– Tiltakozhatsz, Mámor, én mégis úgy érzem – bármily zavaróan lüktet is a vérem –, hogy míves szavaim szívedbe találnak, s végcélom elérem.
– Nyilván téved, kérem.
– És mit lépnél arra, mikor tőled balra – a vízipólómeccsen – egy markos legény, mint szorgos harkálycsőr a fartörzsben, kíváncsi ujjával valamit akarna?
– Ne hozzon zavarba!
– No, de ez a fickó nem lenne ám durva! Épp ellenkezőleg, finom volna, kedves, mint a kecses gyík, midőn sziklarepedésbe siklik a forrón tűző napról, mert ott nedves…
– Tudja milyen alak maga? Tetves!
– Nem tudsz megbántani, Kéj! Bár esélyem – szerinted – úgy érzem, csekély, de várd ki, míg leszáll az éj, s kettesben eltévedvén a sivatagi autóversenyen te leszel a mitfárerem…
– Ne féljen, az eltervezett útról, mivel a térképhez annyira értek, mint tyúk az ABC-hez, majd én letérítem!
– Bár lennék magányos vándor lankáid közt, s barlangod adna menedéket! Két karodba bújva, puha ajkad ajkamra tapasztva, szikrázó fényörvénybe hullva égnénk el ott ketten – mint a főnixmadár, mindig megújulva –, s összeforrt testünk közé bé nem férkőzhetne az enyészet. Kár, hogy te nem akarod az egészet…
– Az „akarom” szüli a tolvajt, tegyünk hát valami merészet!

Évődés II.
– Nyuszikám!
– Engem illetsz ily meleg szóval?
– Szóval… ajkamon buzog egy tűzforró óhaj… Mondhatom?
– Halljam hát, bár ha eszem nem csal, többször hallottam már ily fámát…
– Nos, kérdem én, igádba hajthatom-é vad csődöröm vaskos, büszke jármát?
– Valahogy sejtettem, hogy nemes tervedben jobb ketten szerepelni, mint egyen… Ha jól értem, nem az a vágyad, hogy ennen szekered rúdját – mint vad vihar a trópusi pálmát – ide-oda tenmagad rángasd.
– Így is mondhatnók, hisz – ha kétszer oly erős szél cibálja – nem nő-é teher alatt nagyobbra a pálma?
– Nő??? Félreértettelek volna? Vagy nő dolga úgy rázni a pálmát, hogy borzas koronájából két érett dió mohó szájamba pottyanjon róla?
– Ez fájt! De azért jó volt! Most, hogy így beindult a bolt, s hangosan csattog a kassza, akarod-é, hogy egy szemfüles horgász hosszú pecabotja irdatlan nagy horgát szájpadod leglágyabb részébe ügyesen beakassza?
– Jaj, mért jó az nekem, mi rossz a szegény halnak? Jobb, hogy nem érezlek, viszont sajnos hallak…
– Öblös, mély fülkagylód engem arra ihlet, hogy fürge fülbemászóként ide-oda csalinkázzak csúszós járatából kiaknázva mindazt, mi engem megillet.
– Hű, az de rossz volna! Még szerencse, hogy tágas orrlikamról nem ötlik eszedbe ily szokatlan móka…
– Na, de merész ötlet! Így a hívogató bejáratok se szeri-szerszáma, ha jól számolom, öt lett.
– Hat lett! Két fül meg két orrlik, az négy lehetőség, van aztán a torkom, mint újabb eshetőség, nem beszélve arról… hát, ugye, a farról…
– Farra hányt borsó! Hisz minden alkalommal, midőn csordultig telik a korsó, maradunk a szónál.
– Kedves barátom, tán ha másnak szólnál… A tettek embere nem én leszek.
– A francba! Akkor ma este megint kólát iszok, és hamburgert eszek. Rád viszont teszek!
– Nocsak! Újabb menet? Mondd gyorsan, mit raknál mibe! A szép szók erejét ne vegyük semmibe!
– Mondom én, de kint. Itt túl sok a kíváncsi szempár, mi reánk tekint.
– Már csak egy aprócska kérdést, ha megengedsz, hátha… Ki indul előbb el, s melyőnk marad hátra?