Népi abszurd Szárazbabódról

Szárazbabód egy apró kiskunsági falu, amely csak Szappanos Gábor könyveiben létezik. És ez a falu rendre hihetetlen, kacagtató, vagy éppen keserédes történeteknek ad otthont, akárcsak a szerző első, Történetek egy hétre című kötetének novelláiban. Szappanos új könyvében, a Szárazbabódi dekameronban is a leglehetetlenebb történéseket jeleníti meg aprólékos, szenvtelen ábrázolásmóddal.

Az olvasó nem csupán az ép ésszel aligha kifundálható cselekményen kacag hasfájásig, hanem azon is, hogy a szerző mindezt úgy adja elő, mintha számára magától értetődő volna mindaz – mondjuk ki – a tömény őrültség, amit leír.
Szárazbabód a lehető legabszurdabb események helyszíne. Szó esik monologizáló lelkészről, aki kedvenc háziállatát, a kék rákot – mivel az rendre kettényiszálta az akvárium többi lakóját – büntetésképpen egy ötliteres befőttesüvegben szállásolja el, mire a szerencsétlen sorsú jószág bánatában öngyilkosságot követ el rettentő ollóival. Petőfi Sándor annyira felháborodik a klapancián, amelyet a helyi tanácselnök az ő tiszteletére elszaval, hogy újra testet ölt, majd a kommunistákat és az oroszokat szidja, végül a babódiak Petőfi-legendáit oszlatja el az effajta ügyekben legautentikusabb személyként. Erotikus hetet hirdet a polgármester, egymillió forintos fődíjjal, hogy Szárazbabód az új évezred első ÁB-bébijének szülőhelyeként öregbíthesse hírnevét. És ez csak három novella a kötetben szereplő tíz közül.
Ám Szappanos nem csak egyszerű nevettető. Olykor igen mélyenszántó megállapítások sejlenek át a látszólag felhőtlen hangulatú szövegen. Akár a régi hagyományait elhagyó, ám újabb normák helyett magáévá tenni csupán a talmiságot képes falusi világ értékválságának jelképe is lehetne az a történet, amelynek szellemileg visszamaradott főhőse úgy válik gyilkossá, hogy – a Vészhelyzet című filmsorozatból okulván – ráköt két vasalót a magasfeszültségű vezetékre, elektrosokkal gyógyítandó meg nagybeteg apját.
A szerző mégis akkor nyújtja a legjobb színvonalat, ha túllép azokon a kereteken, amelyeket első kötetében jelölt ki önmaga számára. Ez történik a Babódi ballada című írásban is, ahol egy özvegy ember és egy kivénhedt boszorkány történetéből bontja ki a szerző Philemon és Baucis toposzának szappanosi változatát – a novella finom iróniája és érzékenysége már-már Asturias félvér nőszemélyeit és csuhéördögeit idézi az olvasó emlékezetébe. Azonban a kötet csúcspontja kétségkívül a Lélekvándorlás című novella, amely egy haldokló, százesztendős asszony látomásait tárja elénk. Gyors látlelet Magyarország huszadik századi történelméről, mindeközben visszafogott érzelmességgel tárja elénk az öregkori kiszolgáltatottság targédiáját is.
Szappanos Gábor negyvenévesen jelentette meg első kötetét, ám második könyve már két esztendővel később a könyvesboltok polcaira került. Remélhetőleg a szerző mihamarabb megörvendezteti az olvasót egy harmadik összeállítással is líraian groteszk írásművészetének újabb darabjaiból.
(Szappanos Gábor: Szárazbabódi dekameron. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2002.)