Örök mozgó

Nádasdy Kálmán 1949-ben készítette el az első magyar színes filmet, a Ludas Matyit. Mivel a kópia az évek során elveszítette a színét, csak számítógéppel lehet újraéleszteni az eredeti árnyalatokat. A film felújítása azonban nagy anyagi terhet ró a Magyar Nemzeti Filmarchívumra.

Nem arról van szó, hogy számítógéppel színeznék ki a Ludas Matyit, magyarázza Gyürey Vera, az archívum igazgatója, de már csak a digitális technika segíthet abban, hogy a perforációk mellett még megmaradt színtöredékek alapján rekonstruálják az alapanyag minőségi hibája miatt kifakult árnyalatokat. Tekintve hogy ez az alkotás a magyar filmtörténet egyik jelentős fejezetének nyitányát jelzi – ráadásul a neves zeneszerző és operarendező, a Kossuth-díjas Nádasdy Kálmán kevés filmrendezéseinek egyike –, fontos lenne, hogy a szakemberek mihamarabb hozzálássanak a munkához. A Ludas Matyi színeinek elővarázsolása azonban tizenkétmillió forintba kerül, a szűkös büdzséből gazdálkodó Magyar Nemzeti Filmarchívum számára ez nagy megterhelés.
Nemzeti gyűjtemény nem teheti meg, hogy értékalapú szelekciót végezzen, mondja Gyürey Vera. Nyilvánvaló, hogy a legveszélyeztetettebb kópiáknak van elsőbbségük. Minden szakterületnek van referense, ő tesz javaslatot arra, melyik film kerüljön a „gyógyasztalra”. A Magyar Nemzeti Filmarchívum egyik sajátossága, hogy együtt őrzi a játék-, a dokumentum-, híradó-, illetve az animációs filmek kópiáit. A legrosszabb állapotban az agyonhasznált híradófilmek vannak, s megmentésük azért is igen fontos, mert ezek jelentik a múlt század mozgóképes történelmét. Az archívum készlete folyamatosan gyarapszik. Az 1998-ban hatályba lépett kötelespéldány-rendelet értelmében az új filmalkotások a gyűjteménybe is bekerülnek. A Magyar Mozgókép Közalapítvány is erre készteti az alkotókat: aki ugyanis ezt elmulasztja, annak nem ad támogatást az új filmjéhez.
Mivel nemcsak a filmkészítés, de a megőrzés és a felújítás is igen drága, az 1991 óta közgyűjteményként működő filmarchívum rászorul a pályázati támogatásokra, valamint a piaci bevételekre. A háromszázmilliós költségvetésű intézménynek évente körülbelül százötvenmillió forintot kell saját erőből előteremtenie. Ugyanakkor nemzetközi elismertségét jelzi, hogy a film századik születésnapja alkalmából a nemzetközi Lumière alapítványtól jelentős támogatást kapott némafilmek megmentésére, az amszterdami Haghefilm hasonló célra tavaly tízezer eurót juttatott. Még így is kevés, az idén alapítványi támogatásból tizenkilencmillió forint, saját forrásból hétmillió forint jut filmfelújításra, mondja Gyürey Vera. Pedig az igazgatónő számításai szerint évi rendszeres negyven-negyvenöt milliós támogatással tíz esztendő alatt rendbe lehetne hozni az archívum teljes állományát. A pénz elsősorban a technikai berendezések korszerűsítésére kellene. Nagy szükség lenne például egy új filmátíró berendezésre, amely önmagában – mivel egyedi darabról és megrendelésről van szó – száz-százötven millióba kerül.
A film hányatott sorsú alkotás volt a világon mindenütt, magyarázza az igazgatónő. Nagyon fontos ma már egy film megőrzése, megmentése szempontjából, hogy megvan-e a negatívja. A digitális technika csak felújításra, és nem megőrzésre szolgál, mivel a celluloid már bizonyított, a számítógép pedig még sok meglepetéssel szolgálhat. A digitális technológia alkalmazása nagyon drága is, költsége a hagyományosnak a tízszerese.
Vajon előkerülhetnek-e még elveszettként számon tartott magyar alkotások a világ filmarchívumaiból? – kérdeztük. Gyürey Vera szerint némi túlzás, hogy akár a szovjet csapatok, akár más nációk gazdag filmzsákmánynyal tértek volna haza Magyarországról. Ami elkerült innen, az nem jelentős mennyiség. A némafilmek közül a világon mindenütt igen sok megsemmisült, ugyanis annak idején nem tulajdonítottak nekik olyan jelentőséget, mint manapság. Meglepetések persze előfordulhatnak. Érkezett már magyar némafilm holland archívumból, Korda Sándor Aranyembere pedig egy német gyűjteményből került elő. Most éppen Belgrádból van itt kölcsönben két némafilm, amelyek másolását gyorsan el kell végezni. A gyűjtemények közötti csereberélés is drága mulatság, kópiáért jó minőségű kópiát kér a partner.
A kereskedelmi televíziók indulásakor még úgy tűnt, hogy megnövekszik a kereslet a régi magyar filmek iránt. Ez a konjunktúra nemcsak a filmarchívum bevételeit növelné, hanem lehetőséget teremtene a magyar filmkincs folyamatos bemutatására is. Amint látható azonban, a kereskedelmi adók szívesebben sugároznak saját gyártású beszélgetős műsorokat a régi magyar filmek helyett.
Az archívumnak nincsenek filmjogai, magyarázza Gyürey Vera, a leggyakrabban vetített, 1948 és 1987 között készült játékfilmek forgalmazási jogával is a Mokép rendelkezik. Sok esetben a Moképnek nincsen megfelelő minőségű, sugározható kópiája, ilyenkor fordul az archívumhoz egy-egy filmért, amiért jelképes összeget fizet. A felújítás feladata és költsége az övék, a kereskedelmi haszon viszont másoké – mondja az igazgatónő. Miközben tehát a közgyűjtemény, hogy teljesíteni tudja a feladatát, rászorul a külső, piacról származó bevételekre, ki van zárva a kereskedés hasznából. Ha a közszolgálati televízió és a Duna Televízió nem rendelne filmeket az archívumtól, legnagyobb bevételüktől esnének el.
Rendezetlenek a magyar filmjogok, és mind ez idáig nem született meg a filmtörvény, amely rendet tenne a feladatok és kötelezettségek között, megszüntetné a rossz szokásjogokat. Szokásjog például, magyarázza Gyürey Vera, hogy az archívum közvetlenül ad ki sugárzásra, forgalmazásra anyagot. Ez a világ másik felén a forgalmazó cégek dolga, ugyanakkor annak kell feljavítania is az árut, aki foglalkozik vele. Ha rendeződne a helyzet, akkor a közgyűjtemény nem alamizsnát, hanem fele részt kaphatna a televíziós sugárzások bevételéből. Most viszont a forgalmazó nálunk a hasznát kiveszi az ügyletből, de semmiféle értéket nem tesz bele.
A legnagyobb hiba a magyar kulturális élet piacosítása volt, mondja az igazgatónő. A nemzeti filmgyártás például szerte Európában óriási támogatással működik – igaz, a közönség is szereti a hazai filmeket. A nemzeti kultúrát nem lehet magára hagyni, tudomásul kell venni például, hogy a film ráfizetéses, és egy ilyen kis piacon az is marad. Állami döntés kérdése, hogy mely területeket hogyan támogatják, ám az mégiscsak lehetetlen helyzet, hogy az archívum számláján időnként csupán kétmillió forint van. Káros, ha egy közgyűjteményt kitesznek a piac kénye-kedvének. Sok országban a filmarchívumok többsége nem is ad ki filmet, tehát nem végez közvetlen szolgáltatást, csak őriz és felújít. Valamint bemutatja kincseit a saját mozijában – miként működik ez nálunk is a körúti Örökmozgó Filmmúzeumban, hiszen mégiscsak az a cél, hogy láthatóvá tegyék a gyűjteményt. Csak mennyivel jobb lenne, ha ezt Magyarországon is biztos anyagi háttérrel, nem pedig napról napra élve lehetne biztosítani.
Ezen is múlik, mikor lesz újra színes Ludas Matyi.