Partiumi sikertörténet

Huszönötödik évfordulóját ünnepli az idén a partiumi Collegium régizene-együttes. A négytagú csapatnak nincs weboldala, sem CD-je, ők máig a közönséggel való élő kapcsolatra helyezik a hangsúlyt, hírük pedig szájról szájra terjed a nagyvilágban.

Erdélyben a historikus zenét megszólaltató együttesek közül mindössze a nagykárolyi Collegiumnak sikerült immár negyedszázada fennmaradnia, s dicsőségére válik az is, hogy alapítója és művészeti vezetője, Deák Endre Románia egyedüli szólólantosa. A zenekar tagjai, Keresztesi Ildikó, Deák Endre, Enyedi Zsolt és Vezér János ugyanakkor játszanak furulyákon, görbekürtökön, violán, eredeti minta után Marosvásárhelyen készült korhű lantokon és ütőhangszereken. Ez az előadásmód nemcsak keleti szomszédunknál unicum, hanem Magyarországon is ritkaságnak számít.
Mivel Romániában a kottakiadás sok kívánnivalót hagy maga után, a XV–XVI–XVII. századi reneszánsz és kora barokk zene kottáját innen-onnan szerzi be a zenekar, s így a több száz zeneművet tartalmazó latin, angol, francia, német, spanyol, flamand, olasz és magyar nyelvű repertoár énekhangon és hangszereken is megszólalhat. A Collegium régizene- együttes ezzel egy időben olyan erdélyi vonatkozású reneszánsz zenét is játszik, amelyet még sehol nem adtak ki. Deák Endre kutatómunkájának köszönhető, hogy a reneszánsz ideje alatt aranykorát élő Erdélyben született művek már nem csak a gyulafehérvári és marosvásárhelyi könyvtárban porosodnak.
Hogy miért nincs az együttesnek sem hangkazettája, sem CD-je, arra a tagok egyöntetűen azt felelik, hogy ők a közönséggel való élő kapcsolatra helyezik a hangsúlyt. Rengeteg helyre hívják őket, az elmúlt 25 esztendőben több mint négyszázszor léptek fel, s számtalan meghívást vissza kellett utasítaniuk. Többnyire Erdély és Magyarország templomaiban, történelmi helyszínein zenéltek, a távolabbi fellépések eddig főleg anyagi és politikai okok miatt nem valósulhattak meg. A politikai akadályt a Romániával szemben életben lévő vízumkényszer jelentette, németországi és franciaországi fellépésük is a beutazási engedély megtagadása miatt hiúsult meg. Lisszabonban viszont azért nem sikerült a közönség elé állniuk, mert annak ellenére, hogy egy világkiállítás alkalmából a bukaresti kultuszminisztérium a Collegium régizene-együttes kiutazását javasolta, a román munkaügyi minisztérium indoklása szerint a zenekar magyar nevű tagjai „nem voltak elég reprezentatívak” Románia szempontjából. A vízumkötelezettség mára megszűnt, maradtak azonban a további akadályok. Az együttes saját vagyonnal nem rendelkezik, az anyagi nehézségek mellett pedig azzal is számolniuk kell, hogy csak hétvégén érnek rá, hiszen mindegyikük más-más munkahelyen dolgozik. Zenélni csak szabadidejükben, műkedvelésből szoktak, éppen ezért is értékelendő, hogy huszonöt év után is együtt vannak. Az erdélyi, romániai együttesek a nehézségek miatt ugyanis gyakran rövid idő után felbomlanak. A Collegium régizene- együttes azonban sikertörténet, bár az elmúlt negyedszázad számukra legalább annyira dicsőséges, mint tragikus. Dicsőséges, mert a kisvárosi létből fakadó hátrányok ellenére még mindig fennállnak, s tragikus azért, mert éppen a kisvárosi élet egyik következménye, hogy nincs folyamatos utánpótlásuk.