Szegény magyarok

Medgyessy Pétert, a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltjét kérte fel kormányalakításra Mádl Ferenc, a köztársaság elnöke.
Isten óvja Magyarországot!
Vagyunk itt néhányan a Kossuth térről (meg a Millenárisról vagy a Dísz térről), akik most félünk egy kicsit. Nem Pétertől félünk (ő nem volt ott a Dísz téren, nemigen jár arrafele), hanem a szellemétől. A medgyessységtől. Meg amit a mögötte álló Kovács László sugall örökké. Valójában ugyanis ő jön. Kovács László pártelnök, egykor tízmillió magyarországi lakos külügyminisztere, Medgyessy Péter magyar hangja. Fehérek közt egy szinkrontolmács.
Megmagyarázza. Átértékeli. Alanyt, állítmányt rak a mondatba.
Ezenközben jó Péter ott totyog közöttünk, nem igazán szép látvány, de totyog tényleg, néha kedvesen kikacsint a nyugdíjasokra, karonülőkre, megígér mindent, pedig ő is tudja, porhintés az egész. Nem tudok mást mondani, randa látvány – és nem a külseje miatt.
Következik a Medgyessy-kormány, tessék kapaszkodni!
Drága Feri bácsi, miért? Miért?!
Mondom, voltunk néhányan a Kossuth téren és még jó néhány helyen. Múltkor a Hősök terén is álltunk, esett az eső, sírtunk, hallgattuk a székely himnuszt, a magyart (ugyanaz mindkettő), Wass Albert versétől borsódzott a hátunk, bennem meg a Szörényi-dal villant át: Miért hagytuk, hogy így legyen…?
Így lett.
Édes Istenem, ott vagy még, odafönt?
Azt üzenem a kormányalakítással megbízottaknak, vagyunk még néhányan a téren, vagyunk, megyünk, dobog a szívünk, a Szózat meg itt gubbaszt a nyelvünk csücskén.
Fogd meg a kezem, kérlek, el ne ereszd!
Miért hagytuk, hogy így legyen?! Miért?!